2017. március 12., vasárnap

4. fejezet - Rejtett képesség

" Létezik még remény az elveszett lelkek számára? Megpillanthatom majd a fényt az alagút végén? Ki tudom menteni magam? Képes vagyok rá?
Légy önmagad, és higyj a lehetetlenben! – szólt egy ismeretlen hang..."


– Szerinted mikor fog felébredni? – hallottam meg egy ismerősen csengő hangot. Kissé halk volt még, de értettem, mit mond.
– Kit érdekel? – szólalt meg egy másik hang, amit talán túlságosan is jól ismertem. A kijelentés hatására éreztem kinőni a nem létező agyaraimat, melyeket képes lettem volna bármikor és bármire használni. Akkor éppen arra, hogy kitépjek egy darabot belőle.
Akkor már elég jól lehetsz, ha ilyeneken kattogsz, kisanyám – szólalt meg Sarcy merő gúnnyal a hangjában.
Téged ki kérdezett? – vágtam vissza.
Hát nem te, de tudod, hogy én az ilyen helyzeteket sosem hagyom ki – magyarázta, amire igazából alig figyeltem, mert közben folyamatosan piszmogtak felettem az ismerős hangok gazdái. Talán érdekelt is, mit beszélnek meg egymás közt annak tudatában, hogy én eszméletlen vagyok, de nem tudtam két felé figyelni egyszerre.
Igen, sajnos tudom – forgattam meg szememet. 99.9%-ban az agyamra megy, de vannak pillanatok, mikor a hasznomra is válhat, és ha úgy tartja kedve, javaslatokkal lát el. Olyankor tudom bírni. De ebben az esetben megtudnám folytani egy kanál vízben.
Ne legyél már ilyeeen – nyújtotta el azt a nyomorult „e” betűt, mintha most szabadult volna  a macskák közül három hónap után. Mennyit nyávoghatott, te jó ég…
Tudod, hogy mennyire idegsítő vagy?
Tudom – És szinte láttam, ahogy önelégülten vigyorog a pofámba. Elég, már így elég ideg vagyok, csak tudnám mitől, erre ez a kis pimasz tudatalatti rátesz még egy lapáttal…
Akkor fulladj meg – rivalltam rá haragosan a bensőmre, majd megelégelve azt, hogy folyamatosan duruzsolnak fölöttem, lassan rávettem magam, hogy kinyissam a szemem, azonban nem azt láttam meg, mint amire számítottam.
A nappali teljes sötétségben úszott, csak néhány fénycsík vetült a helység falára az utcai lámpáknak köszönhetően, de még így is alig tudtam kivenni a felettem szobrozó alakot, és a mellettem térdelő bozontos fejet, mivel még kicsit homályosan is láttam. Amint kezem a térdelő alak felé mozdult, hogy arcára simíthassam kezem, ezáltal megtudjam, ki van itt, felfigyelt a mozgolódásomra, és kapkodva közelebb jött hozzám. Belehajolt konkrétan az arcomba, ami egy kicsit meg is ijesztett. Próbáltam hátrébb húzódni, de a fenébe is, hiszen padlón voltam, max elsüllyedni tudnék benne. De jó is lenne.
– Felébredtél? – érdeklődött kedvesen. Nem válaszoltam, mert biztos valami irónikus beszólás jönne ki a számon, azt meg nem nagyon akarom.
Megkíséreltem egy feltápászkodást, de csak a fejem megemeléséig jutottam, viszont, amint a mellettem térdelő alak rásegített a hátam megtámasztásával, onnantól már könnyebben ment a dolog végrehajtása. Hálásan pillantottam rá, amint már a kanapé puha anyagán találtam magam, és hirtelen bevillant az arca, és a tegnap esti emlékek. Basszus, hogyan felejthettem el? Miért nem ismertem fel a hangját?
– Hozzak egy kis vizet? – kérdezte farzsebbe süllyesztett kezekkel. Miért ilyen figyelmes velem?
– Azt megköszönném – bólintottam alig észrevehetően, és felhúzva lábaimat mellkasomhoz, államat a térdeimre támasztva, és karomat lábam köré fonva bámultam le a padlóra. Teljesen üresnek éreztem magam, de az okot nem tudtam rá.
– Mégis hogyan képzelted te ezt? – ugrott oda hozzám Huck, amint Jiro kilépett a helységből és azonnal karon ragadott, amit aztán jó erősen meg is szorított. Fél kézzel emelt fel a kanapéról, hogy egy szinten legyek vele. Teljesen máshogy nézett ki. Az arca sokkal fiatalosabb volt, a haja félig hátra volt nyalva, amiből kiszabadult néhány tincs, és belelógtak a szemébe. Íriszeinek barna színe sötétebb árnyalatot vett fel, és mintha egy kis vörös izzás is beleköltözött volna. Mi ez? Egy démon? Az öltözködése is valamivel másabb volt, amit nem tudtam ,mihez hasonlítani. De a fekete pulcsiját elkunyiztam volna.
– Mit hogyan képzelek? Hogy pofára esek a te kibaszott szőnyegedben? Amit nem mellesleg te hagytál úgy? – sziszegtem remegő, erőtlen testtel.
– Ne próbáld rám kenni, te szuka! Csak útban vagy itt, ha veled kell foglalkozni, egy fölös tényező, amit nem kértem ide!
– És szerinted én kértem, hogy itt legyek? Kértem, hogy ilyen életet éljek? Volt bármi beleszólásom? – tártam ki azt a karom, ami éppenséggel szabad volt. – Nem! Te sem?! Akkor kuss van! – köptem a képébe, mire bedühödött. Szemének vörös izzása megsokszorozódott, és éreztem, ahogy a gátlástalan erő kiáramlik a testéből. Ember ez egyáltalán? Talán még kék lángokat is láttam körülötte, de előfordulhat, hogy csak hallucináltam. Már lendítette a kezét, fel a magasba, és olyan erővel indította, hogy azt hittem, ott helyben fogok szörnyethalni.
– ÁLLJ! – hasította ketté a légkört Jiro kiáltása, aminek hatására Huck keze centikkel az arcom előtt fékezett le. Irdatlan nagy sóhaj szakadt fel tüdőmből, amit addig bent tartottam, és vagy hat kilóval könnyebbnek éreztem magam a megkönnyebbüléstől. A fiú a konyha ajtajában állt, kezében egy bögrével, amit két kézzel fogott közre, és haragos tekintettel méregetett minket, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni.
– Mi a jó édes francot készültél te megtenni, barátom? Hm? – lépett közénk, ezzel egyidőben leválasztva Huck mancsát az én karomról, amit idővel egyre nagyobb erővel szorongatott, én pedig megilletődve huppantam vissza a puha matracra. Jiro még visszafordult hozzám, és kedvesen mosolyogva a kezembe nyomta a bögrét, amelyet a benne levő hideg víz rendesen lehűtött. Aztán visszafordult.
Ahogy ott állt előttem, mint egy védelmező, mindent kizárva a fejemből csak a hátára tudtam figyelni. Nem lehetett magasabb 180 centinél, ami elég durva szám volt az én 170 centimhez képest, és azért kíváncsi voltam arra is, hogy vajon izmos-e a háta. Végig nézve rajta csak egy átlagos srácnak tűnhetett, de én tudtam, vagy legalább is éreztem, hogy ettől több van benne.
Huck hirtelen csak fújtatott egyet, dühösen kitrappolt a nappaliból, és a bejárati ajtón át távozott a házból, ezzel magunkra hagyva minket.
– Jól vagy? – rántott vissza Jiro kérdése a valóságba, ahol éppenséggel csend és nyugalom uralkodott. Aztán ki tudja, meddig lesz ez még így. Előttem állt, engem vizslatva, és válaszra várva. De én csak bólintottam egyet, ezzel letudva azt az egyszerű szót, amit igazából ki is mondhattam volna, végül sóhajtva leült mellém, és hátradőlt.
– Ennek örülök – mosolyodott el a plafon felé pillantgatva, tenyerét feje alá támasztva. – Elmondod? - nézett rám végül érdeklődve.
– Ha kíváncsi vagy...
– Nyílván ezért kérdeztem. – Miért ilyen velem? Mit tettem, amiért ezt érdemlem? Ki ő nekem? Tényleg megbízhatok benne? A maszkja mögött valójában milyen ember? Kérdések hada rohamozta meg az agyamat, és szinte olyan hirtelen jöttek, hogy még feldolgozni sem volt időm.
– Megbízhatok benned?
– Mit mondtam tegnap fent a szobádban? – húzta fel szemöldökét mindent tudóan. – Vagyis, az már ma hajnalban volt.
– Hogy talán nem nézel ki úgy, de totál megbízható alak vagy – próbáltam felidézni pár órával ezelőtti mondatát. Ami után elég goromba voltam vele, mivel Huck cinkosának hittem, ami talán most igazolódik be, hogy nem igaz. Azt hittem, ő is engem akar bántani, de úgy nez ki, pont ellenkezőleg történik a valóságban, mint az agyamban. Talán bocsánatot kéne kérnem tőle.
– Figyelj... – kezdtem bele, de nem engedte végig mondani.
– Nem, te figyelj. De tényleg, ha bármikor ehhez hasonló, ilyen, vagy ettől rosszabb történik, esetleg előre látod valahogy, azonnal kiáltsd a nevemet, és leállítom ezt az állatot – mutatott a bejárati ajtó felé, én pedig teljesen ledöbbentem. Félbeszakított, de nem azért, mert esetleg gondolatolvasó lenne, vagy tudná, miről készülök neki rizsázni, hanem mert valami fontosabbat akart mondani. – De csak, hogy tisztázzuk, mire mondtam az ehhez hasonló, ilyesmit vagy durvábbat, akkor elmeséled, mi volt?
– Öhm... igen, de előbb...
– Nem iszod meg a vized?
A kezemben szorongatott bögre tartalmára pillantottam, számhoz emelve belekortolytam a hűs folyadékba, és visszaengedve kezemet az ölembe újból neki akartam kezdeni. Akartam...
– Szóval, azt akartam mondani, hogy...
– Basszus, a terasz ajtó! – állt fel hirtelen, és kirohanva a nappaliból eltűnt a konyhában. Direkt csinálja? Először akarok bocsánatot kérni valakitől, erre az a valaki állandóan csak félbeszakít, nem hagyja, hogy végig mondjam, elrohan a mondatom közepén, és... miért világít kéken a párnahuzat? Nem vicc, a kezem alatti párnahuzat, amit egyébként észre sem vettem, hogy idegességemben markolászok, idő után kéken fénylett a tenyerem alatt, amit nem tudtam mire vélni. Mi van ott? Beépített lámpa, ami markolászásra aktiválódik? Benyomtam egy gombot? De amint elemeltem onnan kezemet, világossá vált a dolog. Semmi izzó, kislámpa és egyéb szarságok, csak egy fénycsóva, amely hullámzó szerűen áramlott a bőrömből apró fénypontokkal vegyítve, melyek szerte szét repültek körülöttem. Elképesztő látvány volt, és mindezt átélni könnyfakasztó élmény is egyben. El sem hittem, hogy ilyen valóban létezik, mert ugyan olvastam róla, de mindez csak mítoszként, legendaként él az emberek világában, hiszen eddig senki sem tudta bizonyítani létezését… a természetfeletti jelenségeknek.
– Wow, ezt hogyan csinálod? – hallottam meg hirtelen Jiro hangját, melyen ránézés nélkül is érezhető volt, hogy mosolyog, mire én egy szempillantás alatt összezártam a tenyerem, megakadályozva, hogy tovább legyen láható a fényforrás, és a mozdulattal együtt valóban eltűnt a kék fény. – Végre rájöttél, hogyan aktiváld? – ugrott oda mellém, és leguggolt a lábam elé.
– Milyen aktiválás? Miről beszélsz? – értetlenkedtem.
– Ugyan, Delina. Ne csináld már, hiszen a saját szememmel láttam, ahogy abban a kék ködben olyan elvarázsoltan vizslatod a tenyered. Nem azt mondom, hogy nem nézett ki jól, mert amúgy oltári jól mutatott ebben a sötétségben, de azért mégis kíváncsi vagyok, mi a titkod – nézett a szemembe mindentudóan, állandóan mosolyogva.
– Milyen titok? – taglóztam le teljesen, mert itt aztán tényleg teljesen elvesztettem a fonalat.
Jiro arcáról kezdett lefagyni az a mosoly, és csalódottan hunyta le szemét. Mi történhetett? Min gondolkodik? Talán rájött, hogy nem tudok semmiről, elölről kell kezdeni sok mindent, és hosszú időszaknak nézünk elébe.
– Tehát azt mondod, hogy fogalmad sincs, mit csináltál az előbb?
– Honnan kéne tudnom?
Sóhaja az én gondjaim miatt volt terhes, és én is éreztem, hogy nem lesz könnyű.
– Rendben, akkor kezdjünk ezzel a hatalmas információhiánnyal valamit…
– Öhm… – nyögtem értetlenül, hiszen semmi értelmeset nem tudtam erre kinyögni. Azt sem tudtam, hogy miről beszél, hozzászólni sem tudtam. Tényleg megtud rémiszteni, mennyire áttudok változni harapós és bezárkózott kutyából egy kíváncsi ugyanakkor bizonytalan és ártatlan őzgidává.
– Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Bízz bennem – nézett mélyen szemembe, amitől kissé fura érzésem támadt. Nem tudtam hova tenni, még ha akartam volna se.
– Jó, de mit akarsz csinálni?
– Meg szeretném neked tanítani, hogyan használd – mosolygott szemembe nézve – Jó, ha tudod, mert számos lehetőség van az erőd használatára. És ha már egyszer adottak a körülmények, ki is használhatnánk.
– Jó, ezt értem, de mikor akarod kezdeni?
–  Ha lehetséges, most azonnal.
– Most? – szaladt fel a szemöldököm.
– Hát mikor máskor? – tárta ki karját. – Csak ketten vagyunk, senkit sem fog zavarni a dolog.
Egy ideig elgondolkodtam szavain, próbáltam mellette és ellene érveket felhozni, de a végére meguntam, és beleszarva a következményekbe, nem érdekelt, hiszen ez a természetfeletti dolog teljesen felcsigázott, ki állíthatna meg annak használatában? Senki. De még mindig vannak fenntartásaim Jiroval szemben, hiszen biztos vagyok benne, hogy Huckkal egy oldalon állnak. De akkor miért akar segíteni nekem? Ez konkrétan olyan, mintha elárulná.
– Hm… Rendben. Csináljuk – egyeztem bele nagy nehezen. Jiro amint ezt meghallotta, széles vigyor terült szét ajkán, és bólintva közelebb húzódott hozzám. Kezébe vette kezemet, majd beleélve magát a magyarázásba megállíthatatlanul gesztikulált, és mutogatott, mint egy kis tanár, aki most tanítja meg az új anyagot a tanulónak.
Nem értettem, miért viselkedik így, gondolkodtam is rajta sokat, de mivel egy idő után ezért nem is figyeltem arra, amit magyarázott, inkább csak kizártam a gondolatokat a fejemből, és megpróbáltam nem figyelmen kívül hagyni. Sok mozdulatot mutatott, amik fontosak voltak egy-egy erő előidézésben, de közel sem elegek. Ezt nem igazán értettem, ezért megkértem, hogy magyarázza el. Készséges és segítőkész lélek volt, ha valamit nem értettem, szívesen megmutatta újra vagy leegyszerűsítette.
– Nem elég csak a mozdulat. Ha a varázserőt ki akarod nyerni a testedből, akkor összpontosítanod is kell a belsődre, rendezned kell magadban a dolgokat, hogy a megfelelő fegyvert előhívhasd. Valamint az határozottság és elszántság is fontos – tette fel mutatóujját. – De azért nem árt, ha tudsz is célozni.
– Most konkrétan a harchelyzetekre érted? – kérdeztem megrökönyödve. Minek kellene nekem harcra használni az erőmet?
– Igen, valahogy úgy – helyeselt.
– De, miért kellene nekem harcolnom? – értetlenkedtem, mert ez a kijelentés teljesen ellentétes volt az eddigi helyzettel szemben.
– Sosem tudhatod, mikor keveredsz egy utcai verekedésbe, vagy támadnak meg.
– Miért… áh mindegy – legyintettem annyiban hagyva a kérdést, és nógatva Jirót, hogy folytassuk, mert amúgy tökre belejöttem a dologba. De éreztem valami mögöttes tartalmat az előbbi mondatában, mégsem tudtam, mi lehet az, amire én így tudnék gyanakodni
Egész hajnalban gyakoroltunk, megállás nélkül, de csak egy varázslatot sikerült betanulnom, többre nem futotta az erőmből és a türelmemből. És hogy mi az? Hogy hogyan tüntessem el magam. Azt néztük szempontként, mikor belevágtunk az elején, hogy melyiket lenne előnyösebb ebben a helyzetben hamarabb megtanulni, hogy még túl is éljem pár hétig. Így hát erre esett a választás. Aznap délelőtt pedig még az önvédelmi varázslatot terveztük.
Minden szép és jó volt, de hol marad a magyarázat? Mi oka lenne nekem segíteni, mikor meggyőződésem, hogy az ellenség oldalán áll? Megkérdeztem volna én még akkor, de túlságosan a sokk hatása alatt voltam, nem igazán tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Csak sodródtam az árral. De ha újra összetalálkozok vele, mindenképpen megkérdezem tőle. Vagy ha csak simán nyugiban leszünk.
      
Tavasz volt, mégis nyárias idő uralkodott. Kint a természet kezdett teljesen életre kelni, az utolsó virágok is megnyitották szirmaikat, és a madarak is lelkesen csicseregtek. Mindig is szerettem a tavaszt, hiszen ez az az évszak, mikor körülöttünk minden zöldbe borul. Imádom.
     
Reggel kilenckor a szobámban gyakoroltam a hajnalban tanult varázslatot, mikor valaki kopogott az ajtón, és kérdezés nélkül benyitott hozzám. Az utolsó kék fénycsóva is szertefoszlott a levegőben, mikor becsukta az ajtót, és közelebb lépett. A lábam remegett, hirtelen lefagytam, és olyan pózban maradtam, mint aki imádkozik. Nyeltem egyet, majd megpróbálva lenyugtatni magam nagy levegőt vettem, és kifújtam, majd minden bátorságomat összeszedve normális állásba tornáztam magam anélkül, hogy a jövevény szemébe néztem volna. Míg én a szoba fehérre vakolt, már-már omladozó falát vizslattam rendületlenül, direkt oldalt állva neki, addig éreztem, hogy mennyi harag áramlik belőle, de nem fordultam vele szembe. Már megint mi baja van? Ha csak rám néz, elég kitalálnia egy meg nem történt dolgot, és máris kreált magának problémát, amiért a földbe döngölhet.
– Hé! – szólt rám erőteljes hangon, de mintha meg sem hallottam volna. Fal, fal, fal. Vakolat, vakolat, vakolat. Repedés, repedés, repedés. Vajon hova verjem be először a fejét? – Hé! Figyelnél végre? – üvöltötte bele a fülembe olyan közelről, hogy azt hittem, megnyalja az arcom. Parodizálásból grimaszoltam egyet, majd úgy tettem, mintha kitisztítanám a fülem, majd mint aki a bányászásban talált volna valamit, győztesen mutattam fel a kisujjamon a nagy semmit.
– Ne szórakozz velem, kölyök!
– Miért, neked lehet?! – vágtam vissza hirtelen kizárva a józan paraszti eszemet, és hevesen fordultam Huckkal szembe. – Semmi jogod ahhoz, hogy te engem állandóan úgy bántalmazz, mint egy voodoo bábut, mintha semmit nem éreznék!
– És ez kit is érdekel? – kérdezett vissza flegmán. Fröcsögve ráförmedtem:
– Hát talán engem! – böktem mellkasomra nyomatékosítva a mondatot.
– Jól van, dühöngj csak. Azért jöttem, mert varázslatot észleltem innen a szobádból. Azt gondoltam, hogy segítségül hívtál egy tündért, vagy egy asgardit.
– Mégis milyen segítséget tudnék hívni ilyen elszigeteltséggel?! – akadtam ki, aztán számonkérően csípőre tettem kezemet, és összeráncolt szemöldökkel néztem vele farkasszemet. – Egyébként imeg, mégis kik azok az azgad… vgay kik, akiket emlegettek ti Jiroval?!
– Neked ahhoz semmi közöd! – hadonászott a levegőben idegesen, majd mintha le akarna ütni felemelte a kezét a magasba, de nem történt semmi olyan, amiért félnem kéne. A keze megállt a levegőben, és megfordulva már indult volna ki a szobámból, de a cselekedetem megállította:
–  Elegem van belőle, hogy nekem semmihez sincs közöm! – ordítottam torkom szakadtából, majd a legközelebb eső vázát, ami nem tudom, hogyan került a szobámba, felkaptam, és Huck felé hajítottam. Elég méretes darab volt, nagy az esélye annak, hogy eltörte a gerincét, de a tegnapi vagy azelőtti sérülések begyógyulásának az idejét nézem, nála ez semmi. Hamar rendbe jön majd. Ha viszont a feje… kap egy jó kis agyrázkódást. Hehe… Csak hogy nem jártam sikerrel.
A váza eltalálta, de ő… nem esett össze. Egy kissé megingott, de csak állt. Tudtam, hogy hamar robbanni fog, ezért a tanult varázslatot használva magas pulzussal tettem szívemre két kezemet, és koncentráltam a bemagolt szövegre. Izzadó tenyérrel vártam, mi fog történni.

Pillanatokon belül egy fénylő, kék burok vett körül, amikor is Huck hirtelen szarvakat növesztett, izmosabb lett - mert nem elég az, amilyen eddig volt -, magasabb - még a 180 centijénél is magasabb - és szó szerint füstölt a feje. Nem viccelek, füstölt a feje. Aztán megfordult, a bika erejével és gyorsaságával rohant felém, de mivel valószínűleg nem látott, simán elállhattam előle anélkül, hogy észrevette volna. Így a falnak rontott neki, amit abban a  minutumban át is tört, és mivel az első szint beltere elég magas, de mi egy emelettel feljebb voltunk, akkor talán több, mint 3 méternyi magasról ugrott a mélybe. Nem is bántam, de ami ezután történt, nagyon megrémített.



A fejezetet még nem néztem át teljesen, a napokban még javítva lesznek a tartalmi, vagy fogalmazási hibák, elírások, és egyéb dolgok, addig bocsánat!


Facebook csoport

2017. március 7., kedd

A blog első díja





Sziasztok!/ Hi Everyone!/ Annyeong!/ Konichiwa! :)

     Mint, ahogy az a címből is kiderült, megkapta a blog a legeslegelső díjat!
     – Pedig alig van fent pár fejezet... – már most beleszól ez a kis görcs a fejemben... na mindegy. Ha nem foglalkozok vele, legalább abbahagyja. Khm.
     Szóval, szeretném megköszönni a You Are My Death blog írójának, Sinori Kirinek, hogy érdemesnek talált engem erre a díjra. Meglepődtem kissé, hogy megjelöltél, lassan két éve nem jelöltek díjra, viszont úgy néz ki, megint eljött az ideje. (jeeej!)

Nos, akkor lássuk a medvét...


Szabályok:

1. Ismertesd a szabályokat!
2. Nevezd meg, és linkeld  be, akitől kaptad a díjat, valamint köszönd meg neki!
3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre!
4. Tegyél fel 10 kérdést!
5. Jelöld meg azokat a blogokat, akiknek továbbadod a díjat! (10db)


Kérdések: 

1. Mennyiben befolyásolja a jelenlegi lelkiállapotod az adott irományod hangulatát? 
     A lelkiállapotom általában nem befolyásoló tényező. Ha írni támad kedvem, sosem a lelkiállapotomnak megfelelő hangulatú fejezetet írok meg. Általában, ha elolvasok egy kicsit az előtte megírt dolgokból, tudom holt tartottam, és mit akartam kihozni belőle, szóval a hangulatom teljesen független az írástól. Viszont, ha nem tudom, mit akartam előtte írni, és ötletem sincs, mivel folytassam, akkor van a nagy gebasz...


2. Mennyiben befolyásolja a jelenlegi lelkiállapotod az épp most válaszolandó műved témáját?
     A téma nálam sosem a hangulatom kérdése. Mindig egy-egy jó ötlet, vagy ihlet, amiből jó történetet lehet kihozni, és ha valóban érdemesnek találom a megírásra, akkor tovább tervezgetem és szövögetem a szálakat, hogy minél bonyolultabb legyen, minél több rejtéllyel. Tehát ez sem a hangulatomtól szokott függni.


3. Milyen mértékben tudsz azonosulni az adott fő karaktereid személyiségével. függetlenül attól, hogy te adod neki, vagy az eredeti formázott személyét akarod visszaadni?
     Bevallom őszintén, néha nagyon nehéz azonosulni. Ezt az első történetem írásánál tapasztaltam, mikor a karakter viselkedése vagy természete egyszer ilyen volt, egyszer olyan. Nem tudtam megtartani azt a személyiséget, amit előre elterveztem neki, ezért teljesen belegabalyodtam az egész történetbe. Az egész összekuszálódott, egyrészt ezért is hagytam abba a másik történet írását.


4. Mi befolyásol abban, hogy elkezdd ez írást? Ezt úgy értem, hogy "most nincs kedvem, mert épp akad érdekes dolgom is" vagy netán "se kedv, se ötlet, de hozni kell a folytatást, ezért valamit mindenképp összedobok"...
     Van egy olyan érzésem, hogy ez a kérdés mélyen legbelül igazából nekem lett feltéve. xD igazából... már megfogalmaztad a válaszom a kérdésben. Általában vagy nincs ötletem, vagy nincs kedvem, mert akkor igazából semmihez sincs kedvem. Olyankor mindig beleesek abba a hibába, hogy engedem bemászni a fejembe a gondolatot, hogy "így úgysem fogom soha befejezni", "ennek a történetnek kampec, kész, kifullt...". Szóval általában kedv kérdése. Ha megjön hozzá, akkor persze megy az írás ezerrel, haladok, mint a gyalogkakukk... de amúgy baromi lassú vagyok.


5. Mekkora részét teszi ki az éltednek, hogy írsz? 
     Egy kisebb részét, mivel a legtöbb a tanulással van tele... -.-


6. Hány történetet tudsz egyszerre vezetni anélkül, hogy belebonyolódnál?
     Semennyit. Egyszer megpróbáltam, de akkor nem a belebonyolódással volt a baj, hanem azzal, hogy nem igazán volt még akkor lehetőségem arra, hogy minden időmet az írással tölthessem. Most sincs, de akkor meg ráadásul nyár volt.


7. A karaktereid személyiségét hány százalékban teszi ki a sajátod?
     A karakterek jellemét sosem úgy választom, ahogy a történetnek lenne a megfelelő. Bármilyen jellemet választhatnék, az tőlem függ, de így utólag veszem észre csak, hogy mindbe került egy kis "én".


8. Mennyire vagy megelégedve a munkáiddal?
     Újabb kérdés, ami szépen szól hozzám... xD
Egyáltalán nem vagyok megelégedve semmivel sem, amit leírok, de ezt le is írtad a díj továbbküldésénél.


9. Mit teszel annak érdekében, hogy fejlődhess, és jobb íróvá  válj (már, ha ez érdeked egyáltalán)?
     Mostanában egyre kevesebbet foglalkozok ezzel, mert ugye alig van időm rá. De igazából, amíg rendszeresen tudtam magamat fejleszteni, addig olvadtam nagyon sokat, és megpróbáltam választékosabb szókincset használni. Mostanában is igyekszem.


10. Sorolj fel néhány írót/bloggert, akiknél mindegy, hogy melyik páros, vagy milyen a történet, akkor is elolvasod, mert tetszik a stílusa, vagy egyéb okokból...
     Mivel nem nagyon olvasok a te blogodon kívűl mást, ezért nem igazán tudok ilyet mondani. A tiednél mindegy, mi a párosítás, mert ugyanúgy jó mind, és szeretem is olvasni. :)

Kérdéseim:

1. Minek a hatására kezdtél történeteket írni?
2. Miért döntöttetek úgy, hogy közösen blogot indítotok?
3. Van-e olyan terved, vagy célod, hogy ismert íróvá válj, esetleg könyveket adj ki?
4. Célok a bloggal kapcsolatban?
5. Mi a véleményed az eddigi munkáidról?
6. Van-e kedvenc történeted, azok közül, amiket eddig megírtál?
7. Van-e kedvenc blogger/író, vagy esetleg példakép a blogger világban?
8. Az ötletek csak úgy kipattannak a fejedből, vagy valaminek a hatására állnak össze a történetek a fejedben?
9. Mi határozza meg egy adott iromány hangulatát?
10. Mennyire figyelsz oda a kinézetre?

Választottjaim:

1. Park Yeonki és Kuro Chiyako, akik együtt vezetik az Angelic and Devils c. blogot. A one shotjaik és novelláik mind izgalmasak és érdekesek, és van egy pár, amihez elég vad fantázia kellett, hogy megalkossa az illető, de pont ennek köszönhetően vált izgalmassá, és ezért is vártam mindig a folytatásokat. A szereplők válogatása általában változatos, és nem csak KPop idolokkal írnak történetet. Bátran ajánlom mindenkinek. :)

     Ez az egyedüli blog Kiri történetein kívül, amit még olvasok, ezért nem is tudok mást írni, akinek ajánlhatnám. Remélem ez nem nagy probléma.

Még egyszer nagyon, nagyon köszönöm, Kiri!❤

Mel xx

2017. január 23., hétfő

3. fejezet - Bizalmatlanság

"    – Szóval szerettem volna kérdezni valamit – folytattam a félbehagyott kérdésemet, mire csak hümmögött egyet, miközben az elsősegély eszközök között kotorászott kötszert keresve. – Hogyan lehetséges, hogy a tükrös tervem által Huckba állt üvegszilánkoknak mostanra már nyoma sem maradt a bőrén? – tettem fel a kérdésem, mire Jiro megállt a mozgásban, mintha lefagyott volna. Lassan rám emelte tekintetét, majd alig észrevehetően nyelt egyet. Még mindig fekvő helyzetből bámultam rá a legsemlegesebb tekintettel, amivel tudtam.

– Szóval? – vontam kérdőre, közben láttam, ahogy egy izzadtságcsepp fut végig homlokán."

Amilyen kétségbeesett és gyenge voltam fél órával ezelőtt, olyan bezárkózott és gyanakvó lettem mostanra. Nem bíztam benne, annak ellenére is, hogy azt mondta: "...teljesen az a megbízható típus vagyok."
Meg a nagy francokat. Egyáltalán nem úgy néz ki, és valószínűleg még az is benne van a pakliban, hogy Huck cinkosa. Sőt, biztos.
– Sebhelyek? – kérdezett vissza, mint egy hülye, aki azt sem tudja miről van szó, de láttam, ahogy újra nyel egy nagyot. Ideges volt, eléggé nyilván való volt, de nem vallotta volna be a világért sem. – Biztos nem mentek olyan mélyre, vagy csak rosszul láttad, hogy beleállnak – kereste a kifogásokat. Idegesített, hogy hülyének néz, a harag szikrája gyűlt meg bennem, de a hangomat mégsem emeltem fel, csak gúnyosan megszólaltam:
– Igazad lehet – tűnődtem el, mintha hinnék neki, de igazából csak húzni akartam még egy kicsit az időt, hogy egyre rosszabbul érezze magát a végére, mikor már zsarnok módjára fogom vallatni az igazságról.
– Na, látod – mosolyodott el erőltetetten. – Nem is ke-
– Akkor biztosan rosszul láttam, ahogy beáztatja a fehér lepedőt a vörös folyadék, igaz? – néztem mélyen a szemébe vádlón, félig felhúzott szemöldökkel, majd felültem, mert kezdett kényelmetlen lenni az a helyzet. – És biztos nekem kell a szemüveg, hogy legközelebb ne tévesszem el.
– Hát... – vakarta meg a tarkóját. – Nem gondolnám, hogy rosszul látsz. Csak hallucinációk is felléphetnek egyes esetekben.
– És én biztos, hogy hallucináltam – vontam le a nyilván való lényeget.
– Lehetséges.
Nem tudtam, mit gondoljak. Erősen gyanús volt az az elmélet, hogy valami nem e világi dolog van a háttérben, még sem tudtam, mi az. És sejtelmem nem volt, hogy mire kérdezzek rá. Az egész homály volt, de valahogy éreztem, hogy Jiro válaszokat tud adni azokra a dolgokra, amik nem világosak.
– Ch... – ciccegtem hitetlenül. – Ugyan, kétségkívűl van valami a háttérben, csak nem akarod, vagy nem mondhatod el! – emeltem fel egy kicsit a hangomat.
– M-már miért lenne? – dadogott. – Még ha lenne is, de nincs, akkor sem lenne hozzá sok közöd – próbált magabiztosnak tűnni, de én még így is átláttam rajta. Hát, basszus, remegett a hangja a gyereknek, ezt ki nem veszi észre? Végül is lerendezte a dolgot ennyivel, csak hogy nekem lett volna még mondanivalóm, amit a világért sem tartottam volna magamban. Visszafordult tevékenységéhez, és ahogy letekert egy bizonyos mennyiségű gézt, majd levágta azt, látszólag sértődötten megszólaltam:
– Hogy mondhatod akkor, hogy bízhatok benned, ha te látszólag nem teszed meg ugyanezt? – vontam kérdőre.
– Ne feszítsd túl a húrt, kérlek – na, visszanyerte valamennyire a magabiztosságát, még ha ez csak egy álarc, és úgy néz ki, uralni tudja a helyzetet, mert már nem olyan ingatag, mint amikor hirtelen felhoztam a témát. Elmehetne színésznek, csak előtte még azért gyakorolnia kéne. – Ha eljön az ideje válaszokat fogsz kapni a kérdéseidre, de az n–
– Ha eljön az ideje?! – nevettem fel hitetlenül félbeszakítva a mondandóját. – Mit vársz? Hogy egy kíváncsi kamasz évekig várjon egy kicseszett válaszra?! – akadtam ki. Nem igaz, hogy nem lehet megmondani, mi a fészkes fene van itt! – Ch, hát ezt nem hiszem el... – dőltem vissza az ágyra. 
Ezután pár percig síri csendben tisztította ki a sebeket és kötözte be a csuklóimat, miközben látszólag valamin egyfolytában járt az esze. Én pedig duzzogtam, mert nem kaptam választ. Már akkor tudtam, hogy a vallatós tervem nem fog beválni, mikor már összeszedettebben válaszolt az újabb keresztkérdésemre. 
– Ahhoz képest, hogy Huck mennyi éven át próbált kordában tartani a legnagyobb sikerrel, eléggé harcias, és ahogy elnézem kissé lobbanékony természeted lett – jegyezte meg halkan, miközben a gézt másodjára kötötte át a jobb csukló körül. Erősebben szorította rá, mire halkan felszisszentem. – Pedig ilyenkor azt várná az ember, hogy valami visszafogottabb, és engedékenyebb személyiség formálódik meg, a te eseted viszont pont a dolgok ellenkezője. Mint egy lázadó gyerek, aki megpróbál fellépni a nagyobb hatalmak ellen, hogy bizonyíthassa rátermettségét – jegyezte meg. Elemzett engem, mintha egy kísérleti alany lennék, akit a következő vizsgálatra készítenek fel, de előtte még adatokat gyűjtenek össze róla, milyen változások történtek az utóbbi kísérlet alkalmával.  
– Biztos ritka egyén vagyok – gúnyolódtam, kis éllel a hangomban. 
– Valóban – helyeselt, majd áttért a bokáimra is. Nem zavartatta magát, egyáltalán nem. Nyugodtnak látszott, de én azért kíváncsi lettem volna arra is, belül mennyire lehet az. 

Jiro

Úgy éreztem magam, mint aki kihallgatáson van. Az állandó kérdezősködése eleinte szinte teljesen megrémisztett. Nem tudtam, mivel hozakodjak elő, ami még talán hihető is, de a próbálkozásaim egyértelműen gyengék voltak. Nem vette be. Nem csodálom, hiszen sosem voltam eddig még ilyen helyzetben, és nem igazán voltak ismereteim afelől, hogyan kezeljem az ehhez hasonló szituációkat. Ezt valószínűleg ő is tisztán láthatta, és fél úton sikerült is ezt kihasználnia, ám a vége felé sikerült összeszednem annyi bátorságot, hogy észrevétlenül felvehessek egy álarcot.
Ne feszítsd túl a húrt, kérlek – próbáltam kicsikét lenyugtatni az én, többnyire higgadt hangnememmel, de látszólag semmilyen hatást nem sikerült rá gyakorolnom. Túlságosan sértett és gyanakvó volt ahhoz, hogy a rejtett jeleket észrevegye. – Ha eljön az ideje válaszokat fogsz kapni a kérdéseidre, de az n
Ha eljön az ideje?! – nevetett fel hitetlenül ezzel egyidejűleg bele is vágva a mondatom közepébe. – Mit vársz? Hogy egy kíváncsi kamasz évekig várjon egy kicseszett válaszra?! – akadt ki, látszólag teljesen. Nem értettem, mi volt a baja, hiszen egy elég lényeges kérdésre nem adtam neki választ, ami valljuk be, előtte örökre titok kéne, hogy maradjon a sötét alvilág, vagyis Nilfheim hatalomra jutása érdekében. Talán én voltam a hülye, amiért nem voltam képes kamasz fejjel nézni a dolgokat, és még meg sem próbáltam, mert nem tudott túlzottan érdekelni.
Pár percig nem kíséreltem meg, hogy hozzászóljak, mert valahogy éreztem, hogy nem lenne belőle értelmes beszélgetés, ergo eléggé duzzogó fejet vágott, szóval jobbnak láttam, ha békén hagyom, amíg lehiggad egy kicsit.
Azt veszem észre, hogy harcias személyiség fejlődött ki benne, ami általában nem szokott előfordulni a terrorban tartott egyéneknél.
–  Ahhoz képest, hogy Huck mennyi éven át próbált kordában tartani a legnagyobb sikerrel, eléggé harcias, és ahogy elnézem kissé lobbanékony természeted lett – jegyeztem meg fel sem nézve a csuklója kötözéséből, amikor éppen kicsikét megszorítottam a kelleténél jobban, és felszisszent. De nem kértem bocsánatot, nem az a fajta vagyok. – Pedig ilyenkor azt várná az ember, hogy valami visszafogottabb, és engedékenyebb személyiség formálódik meg, a te eseted viszont pont a dolgok ellenkezője. Mint egy lázadó gyerek, aki megpróbál fellépni a nagyobb hatalmak ellen, hogy bizonyíthassa rátermettségét – magyaráztam levágva a felesleget és betűrtem a gézt az előző réteg alá, majd biztosítottam egy tűvel.
Biztos ritka egyén vagyok – gúnyolódott kis éllel a hangjában. Egyáltalán nem tudtam meg érteni, mire fel ez a szurkálódós hangnem. Ha nem tetszik neki valami, fogja be.
Valóban – helyeseltem, mert attól függetlenül, hogy nem igazán csíptem most még a búráját, igazat mondott.

Delina szobájának ajtaját becsukva sóhajtottam egyet.
Olyan nehéz eset, de való igaz, hogy miután a bokáját vettem kezelésbe, egy szót nem szólt, csak bámult ki az ablakon. Az elsősegély dobozt is bent hagytam nála, fogalmam sincs miért. Talán annak fényében, hogy ha bármi baja van, használjon onnan, amit tud, vagy csak nem volt kedvem visszacipelni.
A lépcsőn lefelé haladva hallgattam a fadeszkák jellegzetes nyikorgását, ami egy kissé furcsa, de többnyire kellemes hatást keltett bennem. Még annak ellenére is, hogy  nem úgy nézett ki, mintha olyan kellemes lenne itt élni.
A korláton gyengéden végigcsúsztatva a kezem észrevettem a bal oldalamon sárgára festett fal és a mennyezet találkozásánál egy repedést. Csak nem...?
– Végre, Jiro – lépett a lépcső legalsó foka elé, és engem nézett csípőre tett kezekkel. – Mi tartott ennyi ideig? hajnali három van! És még azt is ki kéne találni, mi legyen a délelőtti jelentéssel! – háborgott, mint egy vénember. Bár, annyira nem is mondok hülyeséget, ha több, mint 500 éves...
– Miért, mit akarsz csinálni? – lépdeltem le a gerendákról, melyek közül a legutolsó sokkal panaszosabban nyögött fel mind közül. Megfordulva szemöldökömet ráncoltam, és az utolsó fokot  kémleltem, hátha rájövök, mi a baja, de egyértelműen csak régi volt, és le kellett volna már cserélni. Életveszélyes volt azon a lépcsősoron közlekedni.
– Nem hallasz jól, öcsém? – hadonászott kissé idegesen, Huck.
– Ne, haver, ezt ne erőltesd, nem a te stílusod – ingattam a fejem kikerülve . – Hova lett az a hűséges és mindig pincsikutyaként mozgatható alattvaló, aki holtig szolgálná az Urát? – kérdeztem kikerülve alakját, majd a nappali közepére trappolva ledobtam magam a hatalmas, puha kanapéra.
Körülnézve a helységben nem is nézett ki úgy, mintha itt állandó atrocitás lenne, mert a falak bordó színe, és néhol felbukkanó festmények a falon egy-egy tájról, valamint a díszes bútorok egyáltalán nem árulkodnak sötét auráról, ami ellenben áll azzal, hogy a ház körül állandó védőmező van felállítva. Majd a tekintetem a, még mindig lépcső aljában álldogáló démonra terelődött. Tanácstalanul és némán szögelt le egy helyben, amit nem igazán tudtam mire vélni. Ennyire zokon vette a beszólásom? Mi lelhette?
– Ember, minden rendben? – könyököltem a térdeimre, és kíváncsian méregettem. Már-már szerencsétlennek hatott a szitu. De nem válaszolt. – Hé! – lóbáltam a karomat, de semmi. – Istenem, gyere már! – álltam fel, majd odalépve hozzá megragadtam a csuklóját, és a kanapéhoz vezetve leült a kipárnázott garnitúrára. Megálltam mellette, két könyökét ugyanúgy megtámasztotta térdein, mint, ahogy én tettem pár másodperce.
– Mi a bajod? – kérdeztem meg újból, mire lassan felemelte a fejét, és szemembe nézett. A tekintete vörösen izzott, láttam az ölni akarás vágyát abban azokban a szemekben, de valószínűleg az indulat nem feltétlen felém irányult, ezért megijedni sem igazán volt okom.
– Ha vége ennek az egésznek, kinyírom ezt a hülye kis cafkát – szólalt meg erősen érdes, mély hangon, mely egy óriásra emlékeztetett, és haraggal telve tekintett fel az emeletre. Pedig az nem tett ellene semmit. – Ma. Elmegyünk Helheimbe. Leadjuk a jelentést. Megkapjuk a parancsot, bármi is legyen az, és pár nap múlva visszavisszük, hogy elvégezze a szertartást a nagyságos kitaszított uram – tervezgette előre a dolgokat, és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne változzon át ott és akkor. – Aztán... – vett egy mély levegőt nyugtatásképp, majd behunyta szemét, amit a következő másodpercben felnyitva, szemében már hűlt helye volt a vörös izzásnak. Kissé ijesztő hatást keltett bennem, hiszen én nem voltam teljesen helheimi démon, és nem igazán vagyok ehhez hozzászokva. – Megöljük, mikor már semmi ereje nem lesz a védekezéshez...
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit... túlságosan elhamarkodott és durva? – A dolgot elleneztem, hiszen nem igazán volt ínyemre megölni olyasvalakit, akit igazából még nem is ismerek. Bár, ezalatt a fél óra alatt, amíg bent voltam Delina szobájában, jobban kiismertem, mint egy lovat, amely egész nap be van zárva egy karámba, hogy csak ő legyen a figyelem középpontjában. És amiért elleneztem a dolgot, ennek hatására nyilván megpróbáltam jobb belátásra is bírni. – Nem tett ellened semmit, mégis így bánsz vele.
– Minden napomat megkeseríti! – érvelt bénán.
– De nem ő tehet róla, hogy téged választottak ki a védelmezőjének ebben a világban, amíg Asgardban elcsendesedik a helyzet, és minden fel nem borul abban a sorrendben, ahogy azt az Urad is mondta – keltem a lány védelmére. – Fel tudod fogni? VÉ-DEL-ME-ZŐ! Ennek a szónak jelentése van, ami egyáltalán nem hasonlít erre az állapotra. Te nem a szó jelentésének megfelelően cselekedtél, hanem annak ellenszegültél.
– Honnan tudjam, mi az igaz jelentése? – kérdezte értetlenül, mint aki szarik rá, mi van azzal, akivel 17 éve együtt él.
– Látod, pont ez a baj. Te belül is olyan undorítóan visszataszító vagy, mint kívülről. Semmi olyan érzelmet nem tározol, ami jóindulatú lenne. – Odasétáltam a vele szemben lévő fotelhez, és leültem. Karomat térdemen megtámasztva összekulcsoltam kezeimet, és azt figyeltem. – Már az elején elrontottad. Úgy kellett volna kezelned, mintha a saját ivadékod lenne.
– Hogy kezelhetnék egy olyan lényt, mint ő, a saját ivadékomként?! – háborodott fel teljesen, és még fel is pattant ültéből széttárva a kezét.
– Nyugodj meg szépen, és ülj vissza – utasítottam finoman, mire szó nélkül visszaült. Sokszor gondolkodtam már rajta ezelőtt, hogy nekem miért képes engedelmeskedni ilyen kis semmiségekért is, ha másnak csak hátat fordítva röhög. Mit láthat bennem? A hatalmat? Egy ébredő erőt? – Ha lennének olyan érzéseid, amik egy e világi embernek megvannak általában, nem kérdeznéd ezt. De mivel démon vagy...
– Van ez így! Ha eddig kibírta, ezután is kifogja!
– Tudod, mikor van a születésnapja? Megünnepeltétek valaha? Szereztél neki valaha örömet? – tettem fel neki a kérdéseket vádlón, mert amúgy teljesen jogosan kérdeztem azt, amit. Szerintem. Ha Delina annyira rossz környezetben volt eddig, mint ahogy azt én gondolom, jobb lesz ezen minél előbb változtatni valahogy.
Huck csak tagadólag rázta a fejét unott arcot vágva. Kezdett feldühíteni a viselkedése.
– Odafigyeltél te rá egyáltalán az évek alatt? – akadtam ki most én, és karjaimat félig kitárva meredtem rá. Megkérdeztem, pedig nagyon is tudtam a választ.  
Inkább leintettem, hogy ne is mondjon semmit. Nem akartam, hogy bármit is mondjon ezzel kapcsolatban.
– Tudod, mit? – vettem kezembe egy lapot és egy tollat, ami éppen az asztalon hevert előttem, és lefirkantottam rá egy szót, majd odanyújtottam neki, mire ő a kezét tartotta, hogy elvegye, de én csak belenyomtam a tenyerébe.
– Mi ez? – fürkészte a lapot értetlen tekintettel.
– Egy szó, amit biztosan nem fogsz tudni betartani, de reménykedem benne, hogy ennek hatására valamennyit változni fog a helyzet – vázoltam a helyzetet az arcát nézve, mely tele volt barázdákkal. Szerintem minden napos volt neki ez a maszk.
– Mit jelent? – mutatta felém a cetlit, amire a "szeretet" szó volt felvésve. Tudtam, hogy többynire lehetetlen egy démont ilyesfajta lágy és teljesen gyengéd érzelmekre tanítani, én még sem akartam elhagyni ezt a helyet anélkül, hogy meg ne próbáltam volna valamit segíteni Delina helyzetén.
Őszintén sajnáltam azt a lányt, amiért így kell élnie. Bár a háttérsztorikba még nem igen vagyok beavatva, szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogja tovább bírni, ha mást sem tapasztal, csak egy felsőbb hatalommal rendelkező személy haragját. Bele fog roppanni, még annak ellenére is, hogy annyira erősnek és harciasnak mutatja magát.
Sok olyan emberrel találkoztam, akik a legnagyobb igyekezetükkel próbálták elrejteni a gyengeségeiket, hogy elkerüljék az olyan helyzeteket, amikben ők maradhatnak alul. Ilyenkor az ember azt hiszi, hogy el tudja rejteni a dolgait, ha erőssé és félelmetessé válik, de egyszer mindenki szembe találja magát egy olyan személlyel, aki egy pillanat alatt lerombolja azt a fényes önbizalmát, melyet egészen addig építgetett az emberek félelméből. És akkor rá kell jönnie, hogy valójában semmit sem tett, ami említésre méltó lehetne, csak saját magát védte, felmászott a rangsorbeli létrán, viszont igazából csak a legaljára jutott. A legaljára, ahol már egy senkinek számít.
– Az a szó... – kezdtem – a másik elfogadását, védelmezését és a szívünkbe zárását jelenti. Azt jelenti, hogy van valaki, aki a legfontosabb számunkra – magyaráztam.
– És ezt miért is írtad le egy papírfecnire? – ráncolta szemöldökét.
– Hogy kirakd egy olyan helyre, ahol mindig láthatod, és ezáltal mindig emlékezz arra, mit kell adnod Delinának.
– Miért, mit kéne adnom neki?
– Szeretetet – mondtam ki olyan gyengédséggel, mintha egy porcelán babához beszélnék. De sajna nem ez volt a helyzet.
– KI. VAN. ZÁRVA! – rikácsolta és egy pillanatra lángok lobbantak fel mögötte, míg szeme vörösen izzott. Hú, mérges volt, és mivel nem akartam, hogy a végén úgy végezzem ebben a házban, mint egy hulla, inkább annyiban hagytam a dolgot.
– Jó, oké, értettem – tartottam fel kezemet védekezőn, majd felálltam, és járkálni kezdtem a nappaliban, és addigra már Huck is lenyugodott. – Egy kicsit eltértünk az eredeti témától.
– Valóban – helyeselt ő is. – Szóval arra gondoltam, hogy... – kezdte magyarázni az eredeti tervét, de igazából alig figyeltem oda rá. Ha őszinte akarok lenni, semennyire sem figyeltem oda. Mert nem tudott érdekelni. Neki van meg a terve, nem nekem, de nem kötelezhet arra, hogy meghallgassam. Úgy is ő tudja, hogy mit akar.
Miközben azt mutogatta egy fura térképen, merről tudja majd megközelíteni az elhagyatott palotát Helheimben, felpillantottam az emeletre. Nem tudom, mi volt ez a mániám, lehet, hogy azért nézegettem annyira a lépcsősort, mert tudat alatt így terveltem ki azt, hogyan lehetne valakit megölni rajta. Én és a beteg elmém.   
De akár hogy is számítottam az érkezésére, nem jött le, és bár valahol azért örültem is neki, kíváncsi lettem volna, hogy van.

Amint a Nap előbukkant, és a hátsó kert felől bevilágították a nappalit első sugarai, Huck már indulni készült, de én még Delina szobája előtt álltam vagy tíz perce.
Nem mertem bemenni.
Állandóan hezitáltam, és két percenként érintettem meg a kilincset azt érezve, hogy már összeszedtem a bátorságom, de végül mindig visszahúztam, mert a gyávaságom hirtelen mindig visszafogott. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni magamon.
Mi a bajom? Miért nem tudok bemenni egy szobába? Mitől félek?
          Hát biztosan nem a harciasságától, az inkább aranyos. De mivel annyira nem is ismerem, más kifogást nem tudnék találni.
– Jiro! – egyik lábát felrakta az első lépcsőfokra, míg kezével megkapaszkodott a korlátban, és a lépcső aljáról szólt fel, mire odakaptam a fejem. – Mit tökölsz még? – tárta szét karját, míg homloka ráncba szaladt.
– Én csak...
– Gyere már! – intett a kezével, aztán eltűnt a fal takarásában, ahogy fél percen belül én is csak árnyéka voltam önmagamnak, és már csak az emlékem maradt.
Ott. Az ajtaja előtt.

Delina Flash

Utálom az érzést, miszerint egyedül vagyok. Minden nap arra ébredni, hogy senki sem vigasztal, és senkinek sem mondhatom el, mit érzek. Néha mennyire fáj, nyom itt belül, ahol sajnos nem tudom megérinteni a fájó területet, hogy enyhítsek a rám nehezedő súlyon. Túl nehéz, és egyedül nem bírok el vele. 
Reggel nyolc körül keltem fel, aminek oka a kintről jövő tavaszi idő hangulata és a madarak gyönyörű éneke, mely kellemes érzést keltett. A környezet nem a megszokott volt, sokkal inkább, mint egy álomvilágban, amit még akkor sem tudunk elérni, hogyha egész életünkben csak nyújtózkodunk érte. Felülve az ágyamban lábamat lelógatva kémleltem a padlót, majd nem sokkal utána megkíséreltem a lábamra állni, ami meglepően bökkenőmentesen alakult. Nem fájt semmim, pedig hatalmas fájdalmakra számítottam, melyektől ordítani tudnék, vörös foltokra, csordogáló vérre de mindez elmaradt. 
Mi a franc? 
Elindultam a fürdő felé, ami kiérve a szobámból pont jobbra volt, és berontottam a kis helységbe. A tükör elé állva idegbetegen tépkedtem le csuklómról a kissé durva anyagot, majd amikor már csak az a rész maradt, ami a kötél helyét jelzi, megálltam. Rosszat sejtettem, de igazából fogalmam nem volt, mire számítsak. Azt sem tudom, mit kerestem ott. Csak gondolkodás nélkül cselekedtem, de ha eddig simán mentem a magam feje után, most miért állnék meg? 
Minden mindegy alapon hezitálás nélkül lerántottam az anyagot, de közben becsuktam a szemem. Vártam, azt viszont magam sem tudom, mire, csak várni akartam, mielőtt meglátom, mi a végeredménye a tegnapi bántalmazásnak. Aztán kinyitottam a szemem, de nem voltam képes elhinni azt, amit láttam, ugyanis... a sebnek nyoma sem volt. Ezt tudván teljesen őrületbe esve, és kapkodva kötöztem ki a másik csuklómat és a bokáimat, de mindenhol makulátlan volt a bőröm, és egy karcolást sem lehetett rajta észlelni. 
A jobb olalamhoz kaptam, de ott még fájt egy kicsit egy ponton, és ez egyfajta kisebb megkönnyebbüléshez adott jogot. Viszont még így is aggasztott a dolog. Kísérletezés céljából gondoltam, elvágom még pár helyen a bőröm, kíváncsi vagyok a reakcióra. Így hát kitrappoltam a fürdőből és a lépcsőn lerohanva a nappalin keresztül a konyhába vettem az irányt.
Hogy miért?
Össze kellett ahhoz törnöm egy alkoholos üveget, és valamivel össze kellett kenni, hogy eléggé piszkos, koszos és baktériumokkal teli legyen.
Az eszem megáll, te nem vagy normális! – szólalt meg, Sarky újra a fejemben, mire csak megforgattam a szemem.
Tudhatnád, hogy miért csinálom – néztem körül a konyhában valami szeszes ital után kutatva. 
Nem, képzeld nem tudom! 
Talán azért, hogy megbizonyosodjak az igazságról... Na nem, mintha az elég bizonyíték lett volna, hogy a tegnapi elég súlyos sérüléseim ilyen hamar, mondhatni rohamtempóban gyógyultak be, de a természetemből adódóan nem tudtam teljesen elhinni, amíg saját szemmel nem tapasztaltam meg.  Apropó... a sebek. 
A kötél hogyan került le rólam? Így visszaemlékezve meglepő, hogy szabadon keltem fel, nem pedig a zsinegek érszorító fogságában. 
Vajon ki lehetett? Huck biztosan nem, ő hagyná, hogy egész nap ott száradjak ki a francba, ráadásul tutira elgémberedne mindenem.
Jiro? Nagyobb a valószínűsége, hogy ő volt, bár nem tudom, mikor érkezhetett ide, lehetséges, hogy azután keltem fel, hogy ő levette rólam a köteleket? Mi az igazság? Találkozok még vele, hogy feltegyem neki a kérdéseim? Várjunk csak... ő Huckkal cimborál, kizárt, hogy megint szóba álljak vele! Ráadásul nem volt képes elmondani, amit én tudni szerettem volna. Tehát mindenki ellenség... 
Amint megtaláltam a szeszes italok egyik rejtek helyét az egyik szekrény tetején, az alatta elhelyezkedő pultra térdelve próbáltam leszedni a tetejéről egy üveg Whiskeyt, de egy másodpercre elvesztettem az egyensúlyomat. Így történt az, hogy ugyan sikerült megkapaszkodnom a kis szekrény ajtajában, mivel nagyobb volt a ráható erő, mint, amit elbírt volna, kiszakadt a helyéről, és velem együtt a bútor is lezuhant a kicsempézett padlóra.
Az esés olyan szerencsétlenre sikerült, hogy a bútorban lévő üvegpoharak egytől egyik kizuhantak, és a fele rajtam landolt, a többi viszont mellettem tört szét ezer apró szilánkra. Volt köztük nagyobb is, ezek vagdosták szét előszeretettel a bőrömet ezer, és még több helyen.
– Franc – sziszegtem fájdalmasan, és a szilánkokban fekve a plafont bámultam. Fájt ugyan, de pont kapóra jött a dolog, mert így megfigyelhettem azt a folyamatot, amire kíváncsi voltam.
A sebekből folyni kezdett a vénás vér, majd észrevettem, ahogy a legközelebbi seb milyen gyorsan kezd el összehúzódni, ami a jobb karomon volt. Ahogy felemeltem az említett testrészt, hogy jobban megfigyelhessem a folyamatot, tágra nyílt szemekkel néztem végig, ahogy begyógyul, majd cuppanó hangot kiadva felszívódik egy heg mentes bőrt hagyva. Mi a franc?! Ahogy a testem többi részére kaptam a tekintetem, valami megdöbbenés szerű játszódott le bennem. Ez olyasfajta megdöbbenés volt, mikor az ember nem tudja elhinni, hogy léteznek tündérek, majd az eddig hamisnak vélt lények egyszer csak feltűnnek előtte, de megszólalni már nem tud, csak tátogni, mint egy partra vetett hal. Ja, és ráadásul olyan, mintha sokkot kapna.
Na körülbelül én is majdnem sokkot kaptam, amikor a szilánkok által ejtett karcolásoknak csak a hűlt helye maradt, semmi nyom nélkül.

Szerintem teljesen jogosan teszem fel a kérdést, hogy ez mi, ha nem boszorkányság? Esetleg én vagyok a boszorkány? Megátkoztak? Mi történik velem?!

Úgy éreztem magam, mint aki megőrült. Hülyén nevettem, mint akinek elmentek otthonról, és hirtelen két lábra ugorva nem foglalkoztam azzal, hogy jó pár szilánk beleállt a talpamba, egyszerűen hidegen hagyott, majd ok nélkül kirohantam a nappaliba, ahol elestem a felhajtott szőnyeg szélében,  ami nem mellesleg úgy nézhetett ki, mintha éppen a hattyúk táncát gyakorolnám, és pofára estem. Innentől minden homályba esett egy jó pár ideig...


     Csatlakozz a facebook csoporthoz! 

2017. január 1., vasárnap

2. fejezet - Segítség vagy ellenség? Vajon bízhatok benne?

"Vannak dolgok. amik megmagyarázhatatlanok. Ez szokott a legtöbbször bosszantó lenni.
Keresed a választ, mégsem találsz rá megfelelő személyt, aki megadhatná."


Gondoltál már arra, hogy a szürke mindennapjaid állandó ismétlődése megszakítása végett, valami újat, izgalmast vigyél véghez? Vámpírokat vadászni, esetleg harcolni a zombikkal, vagy sárkányt megülni? Kinyírni a fő gonoszt, hogy felérhess a csúcsra, ahol a nyeremény vár? Megismerni szellemeket, kilencfarkú rókaszellemeket, harcolni a sátánnal és démonokkal...(mindezt a való életben) Érezni azt, hogy élsz, és hogy van értelme annak, amit csinálsz? Élni? 
Én nem érzem, nem is éreztem soha. A monoton "felkelek, bánt az a szemét, megint szar napom volt, aztán lefekszek" napok egyre jobban összefolynak a szemem előtt, és sehol nem látom a kiutat ebből az állandó körforgásból. Néha olyan érzésem van, mintha minden nap az előző ismétlődése lenne. Minden ugyanolyan, bár a gondolatok a fejemben nem erről árulkodnak.
Minden nappal egyre jobban merengek el azon, hogy vajon milyen megváltást tud adni az öngyilkosság és nem gondolkodnék ezen, ha egyszer eljönne értem valaki, aki megment, mint a mesékben a "szőke herceg fehér lovon" és megmentene. Tipikus mesék, amikben csak a naiv kisgyerekeket tudják átverni hazugságokkal, aminek nagyobb korukban elég nagy pofára esés a következménye. De ez a csúf valóság, nem mese, én meg sajnos halálra vagyok ítélve ebben a porfészekben, és annyi bátorságom nincsen, hogy valóban véget vessek az életemnek. Viszont így egyre jobban gondolkodok el azon, mi lenne velem, ha valóban meg tudnék szökni.
Merre mennék? Hiszen ez az egyetlen hely, ahol élek, szinte senki nem ismer, és egyetlen ember sem fogadna be egy utcai lányt.
Mit kezdenék magammal? Mivel semmi tapasztalatot nem tudtam eddig szerezni az életből, valószínűleg semmit.
Mit ennék? Kukában talált pizzadarabkákat, vagy bármi mást, ami a kajára hasonlít. Tudom, hogy etz elsőre rohadtul gusztustalan, de egy idő után biztosan megszoknám. A homleszek is így élnek vagy nevezhetjük őket akár hajléktalanoknak, csöveseknek.
Hogyan fürödnék? Biztos találok valahol egy aranyos kis tavat vagy, ha nem, belopózok minden este valaki házába és sutyiban ellopva a drága vizüket lemosdok...
Áh, neeeem… Túl kockázatos, és előbb kapcsolatokat kéne építenem, vagy egyszerűen kutatásokat kéne végeznem, hogy legyen bármi fogalmam a külvilágról, és ezek által mindent megismerhessek, ami a környezetemben van. De nekiindulni a vakvilágnak úgy, hogy azt sem tudom melyik kontinensen élek… ki kéne egyszer faggatnom erről Huckot, mert ezt még sosem kérdeztem tőle. És az sem fog érdekelni, hogyha harapófogóval kell kiszednem belőle a dolgokat.
Néha… eszembe jutnak olyan gondolatok, amik eddig sosem voltak jelen, és befészkelődnek az agyamba. Reményt képeznek számomra, vágyakat, álmokat, amiket minél hamarabb meg akarok valósítani. És mindhez az kell, hogy innen kijussak. 
A megmentőre,/"szőke herceg fehér lovon" dolgora visszatérve... eddig csak a rendőrüknél próbálkoztam... és én azt tapasztaltam, hogy igazából eléggé paraszt egy társaság.
Hogy miért?
Azt hiszik, hogy szórakozok velük, azt gondolják, ez csak egy olcsó tréfa, amit már nem egyszer eljátszottak velük már előttem mások is.
De én tudtam, hogy nem erről volt szó, ők viszont nem, mert még megmagyarázni sem volt időm. Akárhányszor arra folyamodtam, hogy még egy próbálkozást teszek náluk, idő előtt lecsapták. Már felismerték a hangom. Viszont egy idő után kiütötte a szememet a felismerés, hogy a vezetékes telefon drótja el van vágva. Huck elzárta az egyetlen kommunikálási lehetőségem a külvilággal, ha ezt az is jelentette, hogy nem zaklathatom többet a „kedves” biztos urakat. Tudom, egyesek szerint gáz, ha egy magamfajta tinédzsernek nincs egy iPhone-ja vagy, egy nagyon jó Samsung telefonja, de engem nem igazán érdekelt a tény, hogy van-e okostelefonom, mint a legtöbb korombelinek. Mert igazából semmi szükségem nem volt rá. Rendelkeztem egy régebbi MP3-es lejátszóval, rajta a kedvenc zenéimmel. Mert, ugye azért, mert nem vagyok civilizált ember, attól még nem vagyok teljesen nincstelen. A bezártságomat nem gátolta meg az, hogy tanuljak, és egy kicsit ismerkedjek a zenével is.
A többi felesleges volt.

Az ég felettem sötéten borult rám, kiegészítve fényesen ragyogó csillagaival, melyek körbeölelték a bolygót. Amint tekintetem tovább vezettem, nem sokkal megláttam a holdat, mely erős fényével beragyogta az égboltot, és utat mutatott az elveszett lelkeknek. Hallgattam a tücskök megszokott, nyugtató zenéjét, miközben becsuktam szemem és kiürítettem az agyam. Nyugodt voltam.
Nem volt kedvem bemenni a házba, ki tudja mióta fekhettem kint a tornácon, ahol nemrég álmodtam is egy hátborzongatót, de mindez mit számít, ha egy csillagos égbolt alatt letelepedhetek a fűre, beszívhatom a friss levegőt, és csak nyugodtan, mozdulatlanul élvezhetem az egyedüllétet. Persze, amíg fel nem bukkan ő, hogy felborítsa a bennem pillanatokon belül rendbejövő egyensúlyt, ami talán csak percekig, másodpercekig lesz elérhető számomra. De akkor is megéri.
Amint elhelyezkedtem a puha gyepen, hirtelen finom szellő támadt fel, mely kellemes hidegséget hozott magával, és ami hullámként sodort végig a fűszálak tengerén. Elképesztő látvány volt ezt a természet alkotta játékot saját szemmel megtapasztalni, bár aligha láthattam belőle valamit.
A növények, mintha hozzám beszéltek volna, lágy érintésük, puha simogatásuk sebesült bőrömön hidegrázást váltott ki belőlem, ami semmivel sem volt összehasonlítható. Mámorító érzés volt élvezni a természet nyújtotta kényeztetést, és egyszerűen kikapcsolni az agyam, egy mozgalmas nap után, újra. 
Mozgalmas…
Inkább volt kretén nap, mint mozgalmas, már csak emiatt az értetlen félnótás zokni agyú miatt is. De a csúcspontja az a fura álom volt.
Mit is láttam? 
Mindenfelől végtelen sötétség ölelt körbe…
Aha, szóval semmit.
A távolban egy halovány fényforrás adta tudtomra, hogy nem vagyok egyedül…
Jó, akkor még is. De ez sem nevezhető olyan nagy dolognak.
Mozgott.
Hűűű, egyre több dolog. Már mozgott is... Na jó, saját magamat gúnyolom is, de ha engem kérdeztek: nem, kicsit sem furcsa.
Elindult felém, olyan lassan, mintha semmi sem tartaná, és csak lebegne, mit sem sejtve merre tart. Egyszer elkóválygott, másfelé indult, de a végére mindig visszatalált az irányomba.
Egyre csak közeledett.
Azt a rohadt, még jó, hogy nem egy horrorfilm főszereplője vagyok.
– Vár rád a sötét tükör, mely megmutatja igazi valód – 
Nem semmi. Szóval beszélt is hozzám valaki. De ki? Valami csúf szörnyetegre emlékszem, azt hiszem, aki már a pofámba mászott bele, és úgy vicsorgott bele a szemembe, de... lássuk csak. Talán vissza tudok rá emlékezni.
A halál ördögével találtam szembe magam, mely ördögien vicsorgott az arcomba, mint egy kárörvendő démon, mely vérrel festi fel üzeneteit és nem hagy aludni.
Azt hiszem én nem fogok aludni este.
Jó, most elemeztem azt, amit álmodtam. Most mit kezdjek vele? Egyem meg? Felejtsem el?
Próbálj meg rájönni az üzenetére, te húgyagyú – javasolta "kedvesen" a fejemben élő kis köcsög, aki már megint arra az elvetemült megoldáshoz folyamodott, hogy előjöjjön és belepofázzon a gondolatmenetembe. De van valami abban, amit mond. Úgy talán jutnék valamire, ha el is gondolkodnék a mögöttes tartalmon.
Delina, te egy kibaszott zseni vagy! – gúnyolódott a tudatalattim.
Pofa be!
Ezután se kép, se hang, mint legutóbb. Eltűnt.
Végül az álmom újragondolása félbeszakadt, erőm nem volt ahhoz, hogy idegesítő üzenetekre és mögöttes tartalmakon törjem a fejem. Semmi értelme nem volt, hiszen csak egy álmot láttam, ami nem jelent semmit, mert az álmok többsége semmit sem jelent. Amúgy sem érdekelt. 

Fogalmam nem volt arról, mennyi idő telhetett el, nekem csak pár percnek tűnt, míg végül megjelent maga a sátán, és belerondított ebbe az összképbe, hiszen nagyon nem volt beleillő. Szapora léptei elárulták hangulatának mivoltát, ami ebben az esetben sosem jelentett jót. Azt hittem, egy kutyát hoz magával, hogy szétmarcangolhasson, esetleg tőrt ránt elő, és a torkomhoz szegezi, vagy megerőszakol, ehelyett csak ennyit mondott:
– Gyere be, mert a végén még megfázol! – szólt rám kicsikét mogorván, aztán biccentett egyet a fejével, hogy menjek vele. Arcán az érzelmek enyhébb és lágyabb körvonalait láttam meg, bár a felét eltakarta szemébe lógó, lenőtt barna haja. Zöld tekintete nem igazán akart engem látni, másfele nézett. Nem volt nagyon magas, de az én 170 centimet fél fejjel túlnőtte, plusz, ha nem lenne ekkora seggfej, még helyesnek is tartanám. De nem, erre esély sem volt. – Eleget szellőztetted a fejed – morogta az orra alatt, és a vállán elhelyezkedő pokrócot az én vállaimra borította. Várjunk csak, ő most foglalkozik velem? Megváltozik a világ? Áh, arra semmi esély…
– Viszont, ha még van kedved kint maradni, akkor maradhatsz, de ne sokáig – figyelmeztetett, ezzel együtt pedig, mintha óvni is akart volna.
Ácsi... ő mióta óv engem? Vajon mi üthetett belé, amitől ennyire tudta türtőztetni magát, hogy ne ordítson velem? Lemaradtam valamiről? Mi történhetett vele?
– Nincs kifogás! Be fogsz jönni! – és már megint a tiltakozást nem tűrő hangneme. Bah, pedig tényleg kezdtem már reménykedni. Ki kell vernem ilyen tévképzeteket a fejemből, minél hamarabb, mert előbb utóbb be fogom adni magamnak, hogy ő igazából meg tud változni.
Áh, dehogy! Miket képzelek én? Viszont az egy kicsit fura, hogy így kijött hozzám. Vajon figyelt egy ideje, vagy csak teljesen valami véletlen folytán mondta azt, amit mondott. "Eleget szellőztetted a fejed..."- hangzott el újból a fejemben ez a mondata, mire idegesen megráztam a fejem, és egy fura nyögéshez hasonló hangot adtam ki, miközben egy aprót fújtattam. Egyáltalán nem számít, mit gondolt, vagy csinált.
– Köszönöm – suttogtam a levegőbe, miközben azt néztem, ahogy bemegy a házba, és lassan becsukja maga mögött az ajtót. A pokrócot jobban összehúztam magamon, és újra felnéztem az égre. Volt valaha ehhez hasonló szituáció köztünk?
Igazából, soha.
Egyáltalán nem volt rá eddig példa – szólalt meg a fejemben az a hang. 
Talán szívott valamit?
Esetleg beütötte a fejét?
Biztosan. Még az is lehet, hogy bevett valamit. Mert az tuti, hogy az imént nem önmaga volt.
Talán fél óra telhetett el, vagy esetleg kevesebb is, míg kint maradtam az előkertben a füvön ücsörögve, pokróccal a vállamon. A kerten szétnézve észrevettem a sötétben, ahogy a kis fekete fémdobozok a sarkokban bújtak meg, a Hold fénye visszatükröződött a lakkos felületen. Kisebb 6-os csoportokba verődve sorakoztak a kerítés mellett, mint amiket libasorba rendeztek. Nem villogtak a megszokott piros-zöld-kék fényükön, így feltételeztem, Huck kikapcsolta őket estére. És akkor csak úgy simán elment az eszméletlen testem mellett? Tudom, hogy képes rá, teljességgel ki tudom belőle nézni, mégis maga a tény a legbosszantóbb, hogy ember létére nem képes figyelembe venni egy másik emberi lény állapotát, esetleg érzéseit. De még arra sem, hogy segítsen másokon. undorító…
– Miért kell ilyennek lennie?! – kiáltottam el magam. – Mi rosszat tettem? – keltem ki magamból, ezzel együtt fel is emeltem a hangom, ami nem volt szándékos.
A kis alakú robotok apró jelző lámpái felgyúltak, és mind furcsa hangot adott ki. Mint amikor mozog egy szerkezet, és nyikorgó hangot ad ki. (megjegyz.: pl. Transformers) Aha. Tehát csak alvó üzemmódban voltak... Vagy csak ez ilyen megtévesztés volt, hogy lesből tudjanak támadni, ha esetleg betolakodót észlelnek?
Amint kiértek a Hold fénye által képzett árnyékból, megláttam, hogy mind felém tartanak, és megint csattogtatják az apró robot csápjaikat. Hátborzongató. És ezeket Huck tervezte. Egyáltalán nem meglepő, hogy ennyire elborult agyú ez a pszichopata.
– Ne, ne gyertek közelebb! Koszos, mocskos szemetes vödrök! – kezdtem bepánikolni. – Hé, miért nem reagáltok?! Zárlatosak vagytok, vagy mi? – tártam szét a karom idegesen. Aztán már kezdtem komolyan félni ezektől, hiszen egyre csak közeledtek, és közeledtek, én pedig... még mindig ott ültem. Mint akinek kikapcsolt volna az agya, semmire sem reagáltam.
– Fuss, vagy nem lesz kellemes, amit ezek fognak csinálni – visszhangzott a fejemben egy férfi hang, amit eddig soha nem hallottam. Ki lehet ez? Nem ismerhetem, de biztos ezután sem fogom. – Fuss már! – szólt rám ezúttal erélyesebben, mire hirtelen kapcsoltam, és felpattantam a földről, fél vállamról leejtve a pokrócot. A ház felé futva éreztem, ahogy elhagyom az anyagot, és amint ez tudatosult bennem, kitágult szemekkel fordultam vissza annak irányába, ahol valószínűleg elhagyhattam. A robotok közel voltak, nekem pedig gyorsan kellett döntenem. Vagy visszasietek érte, és még lesz annyi időm, hogy felkapjam, majd berohanjak a házba, vagy otthagyom a picsába, és majd holnap visszamegyek érte. Hát, igen. De ha még egy jó pár percig itt állok, mint valaki, akinek belegyökerezett a lába a földbe, biztos konzervdoboz eledel lesz belőlem.
Akkor ajánlatos lenne most szedned a lábad, és érte menni – ajánlotta a hang a fejemben. Végre olyat mond, aminek értelme is van...
Hogy –
Ne most kezdjünk el vitatkozni! – szóltam... magamra?
Futni kezdtem, és amint elértem a pokrócot villámgyorsan felkaptam, de megcsúszott a lábam, és elvesztettem az egyensúlyom. Az emberek legtöbbször beleesnek abba a hibába, hogy lefagynak, mert hisznek abban, hogy itt a vége, és még csak meg sem próbálnak feltápászkodni, hogy mentsék a menthetőt, én viszont nem akartam közéjük tartozni. Talpra ugrottam, és nekiindultam teljes erőmből a ház tornáca felé.
Szerencsétlenségemre nem tudtam lelassítani a sebességem, ezért szinte belecsapódtam az ajtóba, mint egy falra kenődött palacsinta darab, úgy festhettem, aztán berontottam a házba, és becsaptam a bejárót. Testemmel nekidőltem, és lazítva tartásomon hátrasimítottam a szemembe lógó elszabadult tincseket, majd lassan lecsúsztam az ajtó mentén a padlóra, ahol hátamat megtámasztva szorosan magamhoz húztam lábaimat. Csak meredtem a szemközti falra félig nyitott szájjal, mint egy agyhalott, aki már csak hörögni tud, beszélni nem.
Pár másodperc nyugalom után a robotok elkezdték ostromolni a bejárati ajtót, ami körülbelül úgy nézhetett ki, hogy én három másodpercenként rázkódtam egyet, mert az ajtó túloldalán valószínűleg „ajtó betörőset” játszottak. Nem volt valami jó ötlet, és elég nagy hangzavart keltettek. Szerintem még a szomszédos utcában is hallották, ahogy leesik a vakolat a ház oldaláról, főleg, ahogy megreped.
– Mi a szar van itt? – trappolt az előszobába Huck vérben forgó szemekkel méregetve engem. Mintha valami rosszat csináltam volna.
– A klónjaid döngetik a házat – ismertettem a helyzetet.
– Azok robotok! – förmedt rám. Mi van ezzel? Olyan volt, mintha egy hisztis kislányt hallanék, akinek leszamarazták az egyszarvúját. –  Takarodj az ajtóból! – kiáltott rám bosszúsan.
Lassan négykézlábra fordultam, és igyekeztem eltűnni a közeléből.
– Gyorsabban már, te szerencsétlen! – fröcsögött Huck türelmetlenül, és belerúgott a bordáim közé. Erőtlenül görnyedtem össze, érezve, és sejtve, hogy biztos nincs rendben valami ott belül. A fájdalomtól üvölteni tudtam volna, de csak annyi jött ki a számon, ami egy életéért küzdő védtelen jószágnak szokott. Nyöszörögtem, az oldalam szúrt, és a látásom is homályosodni kezdett.
Mielőtt elsötétült volna előttem minden, még halványan láttam, ahogy feltépi az ajtót, és hörögve kiront az éjszakába.

– Delina... – elhaló, távoli hangok szólítgattak a vaksötétben.
Hol vagyok?
Nem értem, mi történik.
Nem látok semmit, úgy érzem lebegek, és mindentől távol vagyok, ami bármi rosszat okozhatna.
Mi történhetett, amitől egy ilyen állapotba kerültem? De nincsen senki, aki nekem bármi választ adhatna.
Vajon ki lehet az, aki az előbb a nevemen szólított? Az anyám? Hisz, olyan gyengédséggel lejtette nevemet, ami a lelkemig hatolt, és ezzel az érzéssel nem tudtam semmit sem kezdeni. Valami új volt benne, aminek a jelentését minél hamarabb meg akartam ismerni.
– Anya... te vagy az? – szóltam erőtlenül, ki tudja kinek, és hol volt.
– Igen, kicsim... én vagyok az – beszélt hozzám negédes hangján, és pár pillanattal később puha, ölelő karokat éreztem magam körül.
– Ne engedj el, kérlek – szorítottam össze szememet, és szorosan hozzábújtam a karokhoz tartozó testhez. De valami nem stimmelt.
– Nyugodj meg, soha nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem – szólalt meg egy férfi hang közvetlenül a fejem felett. Mi a szar...?
– Te meg ki a franc vagy? – hőköltem hátra, vagyis ellöktem magam tőle, ezáltal lebegve siklottam hátrafelé.
– Te sem a kedvességedről vagy híres – horkantotta.
– Kit érdekel! – förmedtem rá, de nem tudom kire, és, hogy merre lehetett. – Azt kérdeztem, ki vagy!
– Ha ennyire szeretnéd... – sóhajtotta. – Hát legyen. Elmondom, de szavadat adod, hogy senkinek nem szólsz egy szót sem!
– Szavamat adom... – ismételtem értetlenül.
– Rendben – egy kis hatásszünet – én egy... – de a mondat többi részét nem tudtam meg, mert muszáj volt "valakinek" belerondítania a képbe.
– Kelj már fel, te retardált! Útban vagy! – hallottam meg valahol a távolban Huck idegesítően hátborzongató hangját. Baszódjon meg, amiért félbeszakította a... a beszélgetésünket. De kivel? Kivel beszéltem én? Ki volt az? És... honnan tudta a nevemet? Találkozok még vele?
– Nem hallod, amit pofázok neked? Hát ezt nem hiszem el! Egyszer vagyok normális, erre ezt kapom cserébe! Azt gondoltam, egyértelmű, hogy elvárhatok dolgokat, ha valami jót teszek veled! Például, hogy nem tagadod meg a parancsom!
Mi van? Mit hablatyol itt össze vissza? Teljesen zavaros minden.
– Állj már fel!
– De miért? – szólaltam meg erőtlenül. Jé, végre megtaláltam a hangom, bár hallani lehetett rajta, hogy remeg, mint a nyárfa levél.
– Mert én azt mondtam! – kiabált a fülembe mérhetetlenül magas decibellel, amitől odakaptam, és elüvöltöttem magam.
– Ááááá! – sikoltottam. Szinte az egész ház beleremegett.
– Maradj már kussban, te picsa!
– Inkább maradj te kussban, szarházi pöcs! – szóltam vissza neki teljesen felidegelve, ahhoz képest, hogy pár pillanattal ezelőtt még teljesen magamon kívül voltam, mostanra hirtelen kitisztult a fejem. Láttam, ahogy izmos teste befeszül, és készül nekem rontani, ami pár másodperc múlva be is igazolódott. Hihetetlen gyorsasággal hajolt le értem, és ragadta meg pólóm nyakát, ami megreccsent a heves lendülettől, majd felemelve neki csapott a falnak, ahol fojtogatni kezdett.         Szuper, újabb bordatörések.
A feszítő, fájdalmas érzésre felszisszentem, és fájlalva kaptam az oldalamhoz, miközben a kezét a szabad kezemmel próbáltam meg lehámozni torkomról. Pár másodperc múlva csillagokat láttam, majd kezdtem kábulni. A szemem le-lecsukódott.
– Huck, állj már le! – kiáltotta egy ismeretlen hang, mire az ujjak szorítása alábbhagyott, és végül elengedve hagyta, hogy erőtlenül rogyjak össze előtte, mint egy rongybaba. Fejem koppant egy nagyot, mikor földet értem, és konkrétan úgy nézhettem ki, mint akit összehajtogattak. A testem ki volt tekeredve, de még szerencsére egyben volt. – Te, normális vagy? Akár meg is ölhetted volna, ha nem lépek közbe! – korholta le az ismeretlen idegen, és életemben először hálás voltam egy emberi lénynek. Hiszen megmentett a haláltól!
– Ki a faszomat érdekel már? Az istenek biztosan a végét járják, ő meg olyan erőtlen, mint a valagam! Már senkinek nem fog kelleni így, egyikük sem fogja hasznát venni Asgardból, és, ha már minden feljebb való kipurcant, mehetünk elfoglalni azt, ami a miénk! – tervezgetett Huck, mint egy megszállott bűnöző. Na várj. Mi az, hogy nem kellek senkinek? Mi az, hogy az istenek a végét járják? Mi az, hogy... elfoglalni azt, ami az övék? MI az, hogy annyira gyenge vagyok, mint a valaga? Egyáltalán milyen hasonlat ez?
Igazán furcsa egy alak vagyok, amikor azon töprengek, mit miért mondott, mikor én meg majd', hogy nem elvérzek itt a padlón.
– A hatalom még ráér, Huck.
– Már hogy érne rá? – kelt ki magából. – Talán elfelejtetted, mennyire idő szűkében vagyunk? Hogy napokon belül jelentenünk kell? – itt megállt, majd jóval halkabbra vette magát. Mintha rám nézett volna, mielőtt folytatta. – És talán még őt is az Úr elé kell állítani!
– Már miért lenne erre szükség?
– Mit tudom én!
– Akkor minek mondasz ilyet?
– Ezt mondta, mikor elhoztuk újszülött korában. Nem is emlékszel?
– Nem – válaszolt semleges hangnemben, majd léptek hangját hallottam egyre jobban közeledni. – Viszont most azt ajánlom, hogy nyugodj le, haver, mert ez egyáltalán nem állapot – ajánlotta nyomatékosan, utalva arra, hogy változtasson a helyzeten, mert nem lesz jó vége. A következő pillanatban első alkalommal éreztem azt, hogy gyengéd karok fonódnak körém, és vesznek ölbe határtalan óvatossággal. Ki lehet ez? – Az lett rád szabva parancsnak, hogy vigyázz rá, tartsd távol attól a világtól, és nem az, hogy verd holtra minden egyes napon vagy héten. Folyamatos terrorban tartod, a körülmények sem normálisak! Elgondolkodtál te már ezen? Hogy helyes-e, amit csinálsz vele? 
Nem, de nem is igazán  tud érdekelni, mert nem az én gyerekem...
– Na, látod, pont ezért, Mert nem a tied. És soha nem is lesz.
Úgy beszéltek mellettem, mintha abban a hitben lennének, én eszméletlen vagyok és semmit nem hallok a beszélgetésből. Pedig magamnál voltam, de mozogni sajnos semmi erőm nem volt, így, ha mozogni vagy jelezni is akartam volna valakinek, hogy "bocsi, de én még magamnál vagyok", azt sem tudtam volna megtenni.
Amint az ismeretlen idegen a karjában velem elindult az emeleten felfelé, megkíséreltem felnyitni szemeimet, de, amit láttam csak a plafon volt, ami a lenti világítás miatt különböző árnylatban tűnt fel a szemem előtt. Amint felértünk az emeletre, befordult velem abba a szobába, amit már 17 éve én lakok be, de mégsem tudom az otthonomnak nevezni. A korhadt fakeretes ablak üvegén átszűrődő hold fénye betöltötte az egész szobát, és varázslatos aurát alakított ki.
Hirtelen, egy pillanatra elhittem, hogy léteznek tündérek, egyszarvú lovak, angyalok és vérfarkasok, melyek velünk együtt élnek a földön teljes békében, de a képzelgés akkor hágott igazán a tetőfokára, mikor az ismeretlen puhán letett az ágyamra, ezzel pedig fölém is hajolt kicsit.
Soha életemben nem találkoztam senki mással eddig, hiszen a házat sem hagyhattam el, így fogalmam nem volt arról, milyen emberek élhetnek a földön, esetleg ezen a környéken. Eddig nem érdekelt, szinte hidegen hagyott, egészen addig, amíg meg nem láttam ezt az arcot. Hihetetlenül gyönyörűen világítottak tengerkék íriszei, fekete haja oldalra volt fésülve, mint az emósoknak. Arca egy kicsikét beesett volt, valószínűleg nem evett már egy ideje, míg ajkai teljesen ki voltak cserepesedve.
Nehogy begerjedj itt nekem erre az alakra – szólt rám a belső hang. El kéne neveznem valaminek, hogy ne mindig "idegsítő hang a fejemben" vagy "belső hang" legyen. Legyen mondjuk... Sarky, mint gúnyos.
Komoly? Nevet adsz a belső énednek? – gúnyolt ki Sarky azonnal, ahogy megérezte ezt a gondolatomat.
Igen! Mi van akkor?! 
Áh, semmi…
– Nem vagy valami jó állapotban – jegyezte meg.
– Az nekem is feltűnt – vetettem oda szarkazmussal telve, de észre sem vette. Szinte lepergett róla.
– Le kéne tisztítani a sebeidet – állt fel mellőlem. Mi?
– Milyen sebek? – értetlenkedtem. Aztán világossá vált a dolog, már emlékeztem a délután történt dolgokra, de nem szóltam semmit.
– Amik ott díszelegnek a csuklódon és a bokádon – mutatott rájuk. – Mi történt?
– Miért kéne neked erre válaszolnom?
– Mert talán segíthetek, és tudom, hogy néha milyen jó érzés kiadni magadból a rosszat, mert igazából nincs akinek elmondhasd – magyarázta.
– Nem kértem, hogy emlékeztess a nyomoromra – sértődtem meg azonnal.
– Nem is azért mondtam. Félreérted, én tényleg csak segíteni szeretnék.
– Oké – hagytam annyiban.
– Elmeséled, mi történt? – mi van?
– Miért?
– Hátha segít... – rántotta meg vállát.
– Hát... megint megpróbáltam megszökni.
– És hogyan próbáltad meg ezt véghez vinni? – nézett a szemembe.
– Hát... – nyöszörögtem, de fél percig nem szólaltam meg, csak néztem ki a fejemből. Vajon bízhatok benne? Elmondhatom neki? Csak nem lesz belőle baj, ha elmondom neki, igaz?
Istenem, mit tegyek most? (félreértés ne essék, nem vagyok imádkozós típus)
– Na? Elmondod? – próbált bátorítani, miközben mindvégig arcomat figyelte. Nem válaszoltam neki, nem mertem ránézni.
Az ismeretlen fiú pár másodperc után sóhajtva visszaült, és puha, meleg kezét az enyémre helyezte, ami a hasamon pihent.
– Ha attól tartasz, hogy elmondom-e bárkinek is, vagy nem vagy benne biztos, hogy bízhatsz-e bennem, akkor biztosíthatlak róla, hogy teljesen az a megbízható típus vagyok, és a szám sem szokott eljárni, szóval...
– Széttörtem egy tükröt Huck fején... – mondtam ki hirtelen, mert elegem volt már az állandó filózásból, csak ki akartam mondani. Fájt az a súly, ami a lelkemet nyomta, feszített, és egyben ez késztetett arra, hogy kimondjam. Megértően megszorította a kezem és hüvelykujjával finoman megsimította a bőrt. Rögtön megértette a dolgot. Nem kérdezte, mi célból csináltam. Tudta.
– ...hogy amíg nincs eszméleténél el tudjak menekülni – mondtam ki, mire muszáj volt lehajtanom a fejem. Nem éreztem megbánást, mert tudtam, hogy megérdemli mindazok után, mint amiket én már számtalanszor átéltem. – A... a szilánkok beleálltak a bőrébe és... – ekkor hirtelen fejbe csapott a felismerés, Amikor lent a falnak csapott, nem láttam rajta egyetlen sérülést sem, ami be lenne kötözve, vagy összevarrva. A bőre makulátlan volt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint, aki pár órával ezelőtt egy bosszú áldozata lett volna. Hogyan lehetséges ez egyáltalán? 
– Lehet egy kérdésem, öhm... izé... – próbálkoztam, majd leesett neki a dolog, és kisegített.
– Jiro – bólintott. (ejtsd: Dzsiró)
– Köszönöm – mondtam, majd mondtam volna tovább, de megakadtam és értetlenül néztem rá... Jiróra.
– Jiro? – kérdeztem vissza, mire bólintott megerősítésképp. – Milyen név ez? – kíváncsiskodtam.
– Japán eredetű...
– Miért van neked japán neved?
– Japán pótszülők, én pedig örökbe fogadott vagyok...
– Jó, de miért? – kérdeztem meg újból, mert amúgy tök szép név volt, de azért szerintem teljesen jogosan kérdeztem meg. És bár sok közöm nincs hozzá, mégis egyre jobban foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon miért van olyan arca, mint nekem, mégis japán nevet visel. – Attól még lehetett volna angol neved is
– Anyám egyszer azt mondta, mikor ezt a témát felhoztam, hogy azért, mert egyrészt a "Jiro" azt jelenti, hogy "második fiú", tehát én vagyok a második fiúk, másrészt meg.. a jelentése közel áll a második okhoz, de...
– Nem igazán akarsz róla beszélni?
– Ha lehetséges, inkább hanyagoljuk – nézett a szemembe kérlelően, mire én bólintottam ő pedig megpaskolva a kezemet felállt újból, de ezúttal ki is ment a szobából. Fekvőhelyzetemből utána néztem, és pár perc után egyszerűen nem fért a fejembe, hova mehetett, mert nem olyan nagy ez a lakás, de azért még is.
Félek.
Mi van akkor, ha ő is azért van itt, mert ártani akar nekem? Semmi biztosíték nincs rá, hogy nem hazudott azzal a kijelentéssel, hogy nyugodtan megbízhatok benne...
Te most engem kérdeztél? – szólalt meg Sarcy.
Hát, mondhatjuk úgy is – válaszoltam.
Nem tudom, hogy mi folyik itt. Nem látok át rajta, és eddig még másik emberrel sem találkoztam, szóval nem tudom, mit kéne tenni. Egyelőre ne bízz meg benne... – javasolta.
Rendben – egyeztem bele.
Pár perc után újra felbukkant, egy elsősegély dobozzal a kezében.
– Na, itt is vagyok – masírozott be a szobába felnyitva a doboz tetejét. Gyanakodva néztem rá, de nem adtam különösebben hangot a gyanakvásomnak.
– Szóval, szerettem volna kérdezni valamit – folytattam a félbehagyott kérdésemet, mire csak hümmögött egyet, miközben az elsősegély eszközök között kotorászott kötszert keresve. – Hogyan lehetséges, hogy a tükrös tervem által Huckba állt üvegszilánkoknak mostanra már nyoma sem maradt a bőrén? – tettem fel a kérdésem, mire Jiro megállt a mozgásban, mintha lefagyott volna. lassan rám emelte tekintetét, majd alig észrevehetően nyelt egyet. Még mindig fekvő helyzetből bámultam rá a legsemlegesebb tekintettel, és láttam, ahogy egy izzadtságcsepp fut végig homlokán.



Sziasztok!/ Hi Everyone!/ Annyeong!/ Ohayo! :3
Remélem tetszett ez a fejezet. A tervem az volt vele, hogy még 0:00-kor felrakom, ám ezt nem igazán tudtam összehozni az átírás, és a címen filózás miatt... meg még egyéb dolgok miatt is. De ezt tudtam is, csak mostanra már teljesen mindegy.
Ja, igen, mielőtt elfelejtem. Létrehoztam egy facebookos csoportot a blognak, amit vagy aminek a linkjét megtalálhatjátok az oldalsávban. Mindenkit szeretettel várok a csoportba. :)
Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet Kívánok minden kedves és kedvtelen olvasónak! :D:3
Vár ránk 2017, hogy minden rejtélyét és kihívását felfedezzük!
Ui.: köszönöm, hogy elolvastad!
 Mel xx