" Létezik még remény az elveszett lelkek számára? Megpillanthatom majd a fényt az alagút végén? Ki tudom menteni magam? Képes vagyok rá?
Légy önmagad, és higyj a lehetetlenben! – szólt egy ismeretlen hang..."
– Szerinted
mikor fog felébredni? – hallottam meg egy ismerősen csengő hangot. Kissé halk
volt még, de értettem, mit mond.
– Kit
érdekel? – szólalt meg egy másik hang, amit talán túlságosan is jól ismertem. A
kijelentés hatására éreztem kinőni a nem létező agyaraimat, melyeket képes
lettem volna bármikor és bármire használni. Akkor éppen arra, hogy kitépjek egy
darabot belőle.
Akkor már
elég jól lehetsz, ha ilyeneken kattogsz, kisanyám – szólalt meg Sarcy merő
gúnnyal a hangjában.
Téged ki
kérdezett? – vágtam vissza.
Hát nem te,
de tudod, hogy én az ilyen helyzeteket sosem hagyom ki –
magyarázta, amire igazából alig figyeltem, mert közben folyamatosan piszmogtak
felettem az ismerős hangok gazdái. Talán érdekelt is, mit beszélnek meg egymás
közt annak tudatában, hogy én eszméletlen vagyok, de nem tudtam két felé
figyelni egyszerre.
Igen, sajnos
tudom – forgattam meg szememet. 99.9%-ban az agyamra megy, de vannak
pillanatok, mikor a hasznomra is válhat, és ha úgy tartja kedve, javaslatokkal
lát el. Olyankor tudom bírni. De ebben az esetben megtudnám folytani egy kanál
vízben.
Ne legyél
már ilyeeen – nyújtotta el azt a nyomorult „e” betűt, mintha most szabadult
volna a macskák közül három hónap után. Mennyit nyávoghatott, te jó ég…
Tudod, hogy
mennyire idegsítő vagy?
Tudom – És szinte
láttam, ahogy önelégülten vigyorog a pofámba. Elég, már így elég ideg vagyok,
csak tudnám mitől, erre ez a kis pimasz tudatalatti rátesz még egy lapáttal…
Akkor
fulladj meg – rivalltam rá haragosan a bensőmre, majd megelégelve azt, hogy
folyamatosan duruzsolnak fölöttem, lassan rávettem magam, hogy kinyissam a
szemem, azonban nem azt láttam meg, mint amire számítottam.
A nappali
teljes sötétségben úszott, csak néhány fénycsík vetült a helység falára az
utcai lámpáknak köszönhetően, de még így is alig tudtam kivenni a felettem
szobrozó alakot, és a mellettem térdelő bozontos fejet, mivel még kicsit
homályosan is láttam. Amint kezem a térdelő alak felé mozdult, hogy arcára
simíthassam kezem, ezáltal megtudjam, ki van itt, felfigyelt a mozgolódásomra,
és kapkodva közelebb jött hozzám. Belehajolt konkrétan az arcomba, ami egy
kicsit meg is ijesztett. Próbáltam hátrébb húzódni, de a fenébe is, hiszen
padlón voltam, max elsüllyedni tudnék benne. De jó is lenne.
–
Felébredtél? – érdeklődött kedvesen. Nem válaszoltam, mert biztos valami
irónikus beszólás jönne ki a számon, azt meg nem nagyon akarom.
Megkíséreltem
egy feltápászkodást, de csak a fejem megemeléséig jutottam, viszont, amint a
mellettem térdelő alak rásegített a hátam megtámasztásával, onnantól már
könnyebben ment a dolog végrehajtása. Hálásan pillantottam rá, amint már a
kanapé puha anyagán találtam magam, és hirtelen bevillant az arca, és a tegnap
esti emlékek. Basszus, hogyan felejthettem el? Miért nem ismertem fel a hangját?
– Hozzak egy
kis vizet? – kérdezte farzsebbe süllyesztett kezekkel. Miért ilyen figyelmes
velem?
– Azt
megköszönném – bólintottam alig észrevehetően, és felhúzva lábaimat
mellkasomhoz, államat a térdeimre támasztva, és karomat lábam köré fonva bámultam
le a padlóra. Teljesen üresnek éreztem magam, de az okot nem tudtam rá.
– Mégis
hogyan képzelted te ezt? – ugrott oda hozzám Huck, amint Jiro kilépett a
helységből és azonnal karon ragadott, amit aztán jó erősen meg is szorított.
Fél kézzel emelt fel a kanapéról, hogy egy szinten legyek vele. Teljesen
máshogy nézett ki. Az arca sokkal fiatalosabb volt, a haja félig hátra volt
nyalva, amiből kiszabadult néhány tincs, és belelógtak a szemébe. Íriszeinek
barna színe sötétebb árnyalatot vett fel, és mintha egy kis vörös izzás is
beleköltözött volna. Mi ez? Egy démon? Az öltözködése is valamivel másabb volt,
amit nem tudtam ,mihez hasonlítani. De a fekete pulcsiját elkunyiztam volna.
– Mit hogyan
képzelek? Hogy pofára esek a te kibaszott szőnyegedben? Amit nem mellesleg te
hagytál úgy? – sziszegtem remegő, erőtlen testtel.
– Ne próbáld
rám kenni, te szuka! Csak útban vagy itt, ha veled kell foglalkozni, egy fölös
tényező, amit nem kértem ide!
– És
szerinted én kértem, hogy itt legyek? Kértem, hogy ilyen életet éljek? Volt
bármi beleszólásom? – tártam ki azt a karom, ami éppenséggel szabad volt. –
Nem! Te sem?! Akkor kuss van! – köptem a képébe, mire bedühödött. Szemének
vörös izzása megsokszorozódott, és éreztem, ahogy a gátlástalan erő kiáramlik a
testéből. Ember ez egyáltalán? Talán még kék lángokat is láttam
körülötte, de előfordulhat, hogy csak hallucináltam. Már lendítette a kezét,
fel a magasba, és olyan erővel indította, hogy azt hittem, ott helyben fogok
szörnyethalni.
– ÁLLJ! –
hasította ketté a légkört Jiro kiáltása, aminek hatására Huck keze centikkel az
arcom előtt fékezett le. Irdatlan nagy sóhaj szakadt fel tüdőmből, amit addig
bent tartottam, és vagy hat kilóval könnyebbnek éreztem magam a
megkönnyebbüléstől. A fiú a konyha ajtajában állt, kezében egy bögrével, amit
két kézzel fogott közre, és haragos tekintettel méregetett minket, amit
egyáltalán nem tudtam mire vélni.
– Mi a jó
édes francot készültél te megtenni, barátom? Hm? – lépett közénk, ezzel
egyidőben leválasztva Huck mancsát az én karomról, amit idővel egyre nagyobb
erővel szorongatott, én pedig megilletődve huppantam vissza a puha matracra.
Jiro még visszafordult hozzám, és kedvesen mosolyogva a kezembe nyomta a
bögrét, amelyet a benne levő hideg víz rendesen lehűtött. Aztán visszafordult.
Ahogy ott
állt előttem, mint egy védelmező, mindent kizárva a fejemből csak a hátára
tudtam figyelni. Nem lehetett magasabb 180 centinél, ami elég durva szám volt
az én 170 centimhez képest, és azért kíváncsi voltam arra is, hogy vajon
izmos-e a háta. Végig nézve rajta csak egy átlagos srácnak tűnhetett, de én
tudtam, vagy legalább is éreztem, hogy ettől több van benne.
Huck
hirtelen csak fújtatott egyet, dühösen kitrappolt a nappaliból, és a bejárati
ajtón át távozott a házból, ezzel magunkra hagyva minket.
– Jól vagy?
– rántott vissza Jiro kérdése a valóságba, ahol éppenséggel csend és nyugalom
uralkodott. Aztán ki tudja, meddig lesz ez még így. Előttem állt, engem
vizslatva, és válaszra várva. De én csak bólintottam egyet, ezzel letudva azt
az egyszerű szót, amit igazából ki is mondhattam volna, végül sóhajtva leült
mellém, és hátradőlt.
– Ennek
örülök – mosolyodott el a plafon felé pillantgatva, tenyerét feje alá
támasztva. – Elmondod? - nézett rám végül érdeklődve.
– Ha
kíváncsi vagy...
– Nyílván
ezért kérdeztem. – Miért ilyen velem? Mit tettem, amiért ezt érdemlem? Ki ő
nekem? Tényleg megbízhatok benne? A maszkja mögött valójában milyen ember?
Kérdések hada rohamozta meg az agyamat, és szinte olyan hirtelen jöttek, hogy
még feldolgozni sem volt időm.
–
Megbízhatok benned?
– Mit
mondtam tegnap fent a szobádban? – húzta fel szemöldökét mindent tudóan. –
Vagyis, az már ma hajnalban volt.
– Hogy talán
nem nézel ki úgy, de totál megbízható alak vagy – próbáltam felidézni pár
órával ezelőtti mondatát. Ami után elég goromba voltam vele, mivel Huck
cinkosának hittem, ami talán most igazolódik be, hogy nem igaz. Azt hittem, ő
is engem akar bántani, de úgy nez ki, pont ellenkezőleg történik a valóságban,
mint az agyamban. Talán bocsánatot kéne kérnem tőle.
– Figyelj...
– kezdtem bele, de nem engedte végig mondani.
– Nem, te
figyelj. De tényleg, ha bármikor ehhez hasonló, ilyen, vagy ettől rosszabb
történik, esetleg előre látod valahogy, azonnal kiáltsd a nevemet, és leállítom
ezt az állatot – mutatott a bejárati ajtó felé, én pedig teljesen ledöbbentem.
Félbeszakított, de nem azért, mert esetleg gondolatolvasó lenne, vagy tudná, miről
készülök neki rizsázni, hanem mert valami fontosabbat akart mondani. – De csak,
hogy tisztázzuk, mire mondtam az ehhez hasonló, ilyesmit vagy durvábbat, akkor
elmeséled, mi volt?
– Öhm...
igen, de előbb...
– Nem iszod
meg a vized?
A kezemben
szorongatott bögre tartalmára pillantottam, számhoz emelve belekortolytam a hűs
folyadékba, és visszaengedve kezemet az ölembe újból neki akartam kezdeni. Akartam...
– Szóval,
azt akartam mondani, hogy...
– Basszus, a
terasz ajtó! – állt fel hirtelen, és kirohanva a nappaliból eltűnt a konyhában.
Direkt csinálja? Először akarok bocsánatot kérni valakitől, erre az a valaki
állandóan csak félbeszakít, nem hagyja, hogy végig mondjam, elrohan a mondatom
közepén, és... miért világít kéken a párnahuzat? Nem vicc, a
kezem alatti párnahuzat, amit egyébként észre sem vettem, hogy idegességemben
markolászok, idő után kéken fénylett a tenyerem alatt, amit nem tudtam mire
vélni. Mi van ott? Beépített lámpa, ami markolászásra aktiválódik? Benyomtam
egy gombot? De amint elemeltem onnan kezemet, világossá vált a dolog. Semmi
izzó, kislámpa és egyéb szarságok, csak egy fénycsóva, amely hullámzó szerűen
áramlott a bőrömből apró fénypontokkal vegyítve, melyek szerte szét repültek
körülöttem. Elképesztő látvány volt, és mindezt átélni könnyfakasztó élmény is
egyben. El sem hittem, hogy ilyen valóban létezik, mert ugyan olvastam róla, de
mindez csak mítoszként, legendaként él az emberek világában, hiszen eddig senki
sem tudta bizonyítani létezését… a természetfeletti jelenségeknek.
– Wow, ezt
hogyan csinálod? – hallottam meg hirtelen Jiro hangját, melyen ránézés nélkül
is érezhető volt, hogy mosolyog, mire én egy szempillantás alatt összezártam a
tenyerem, megakadályozva, hogy tovább legyen láható a fényforrás, és a
mozdulattal együtt valóban eltűnt a kék fény. – Végre rájöttél, hogyan
aktiváld? – ugrott oda mellém, és leguggolt a lábam elé.
– Milyen
aktiválás? Miről beszélsz? – értetlenkedtem.
– Ugyan,
Delina. Ne csináld már, hiszen a saját szememmel láttam, ahogy abban a kék
ködben olyan elvarázsoltan vizslatod a tenyered. Nem azt mondom, hogy nem
nézett ki jól, mert amúgy oltári jól mutatott ebben a sötétségben, de azért
mégis kíváncsi vagyok, mi a titkod – nézett a szemembe mindentudóan, állandóan mosolyogva.
– Milyen
titok? – taglóztam le teljesen, mert itt aztán tényleg teljesen elvesztettem a
fonalat.
Jiro arcáról
kezdett lefagyni az a mosoly, és csalódottan hunyta le szemét. Mi történhetett?
Min gondolkodik? Talán rájött, hogy nem tudok semmiről, elölről kell kezdeni
sok mindent, és hosszú időszaknak nézünk elébe.
– Tehát azt
mondod, hogy fogalmad sincs, mit csináltál az előbb?
– Honnan
kéne tudnom?
Sóhaja az én
gondjaim miatt volt terhes, és én is éreztem, hogy nem lesz könnyű.
– Rendben,
akkor kezdjünk ezzel a hatalmas információhiánnyal valamit…
– Öhm… –
nyögtem értetlenül, hiszen semmi értelmeset nem tudtam erre kinyögni. Azt sem
tudtam, hogy miről beszél, hozzászólni sem tudtam. Tényleg megtud rémiszteni,
mennyire áttudok változni harapós és bezárkózott kutyából egy kíváncsi
ugyanakkor bizonytalan és ártatlan őzgidává.
– Ne aggódj,
nem lesz semmi baj. Bízz bennem – nézett mélyen szemembe, amitől kissé fura
érzésem támadt. Nem tudtam hova tenni, még ha akartam volna se.
– Jó, de mit
akarsz csinálni?
– Meg
szeretném neked tanítani, hogyan használd – mosolygott szemembe nézve – Jó, ha
tudod, mert számos lehetőség van az erőd használatára. És ha már egyszer
adottak a körülmények, ki is használhatnánk.
– Jó, ezt
értem, de mikor akarod kezdeni?
– Ha
lehetséges, most azonnal.
– Most? –
szaladt fel a szemöldököm.
– Hát mikor
máskor? – tárta ki karját. – Csak ketten vagyunk, senkit sem fog zavarni a
dolog.
Egy ideig
elgondolkodtam szavain, próbáltam mellette és ellene érveket felhozni, de a
végére meguntam, és beleszarva a következményekbe, nem érdekelt, hiszen ez a
természetfeletti dolog teljesen felcsigázott, ki állíthatna meg annak
használatában? Senki. De még mindig vannak fenntartásaim Jiroval szemben,
hiszen biztos vagyok benne, hogy Huckkal egy oldalon állnak. De akkor miért
akar segíteni nekem? Ez konkrétan olyan, mintha elárulná.
– Hm…
Rendben. Csináljuk – egyeztem bele nagy nehezen. Jiro amint ezt meghallotta,
széles vigyor terült szét ajkán, és bólintva közelebb húzódott hozzám. Kezébe
vette kezemet, majd beleélve magát a magyarázásba megállíthatatlanul
gesztikulált, és mutogatott, mint egy kis tanár, aki most tanítja meg az új
anyagot a tanulónak.
Nem
értettem, miért viselkedik így, gondolkodtam is rajta sokat, de mivel egy idő
után ezért nem is figyeltem arra, amit magyarázott, inkább csak kizártam a
gondolatokat a fejemből, és megpróbáltam nem figyelmen kívül hagyni. Sok
mozdulatot mutatott, amik fontosak voltak egy-egy erő előidézésben, de közel
sem elegek. Ezt nem igazán értettem, ezért megkértem, hogy magyarázza el.
Készséges és segítőkész lélek volt, ha valamit nem értettem, szívesen
megmutatta újra vagy leegyszerűsítette.
– Nem elég
csak a mozdulat. Ha a varázserőt ki akarod nyerni a testedből, akkor
összpontosítanod is kell a belsődre, rendezned kell magadban a dolgokat, hogy a
megfelelő fegyvert előhívhasd. Valamint az határozottság és elszántság is
fontos – tette fel mutatóujját. – De azért nem árt, ha tudsz is célozni.
– Most
konkrétan a harchelyzetekre érted? – kérdeztem megrökönyödve. Minek kellene
nekem harcra használni az erőmet?
– Igen,
valahogy úgy – helyeselt.
– De, miért
kellene nekem harcolnom? – értetlenkedtem, mert ez a kijelentés teljesen
ellentétes volt az eddigi helyzettel szemben.
– Sosem
tudhatod, mikor keveredsz egy utcai verekedésbe, vagy támadnak meg.
– Miért… áh
mindegy – legyintettem annyiban hagyva a kérdést, és nógatva Jirót, hogy
folytassuk, mert amúgy tökre belejöttem a dologba. De éreztem valami mögöttes
tartalmat az előbbi mondatában, mégsem tudtam, mi lehet az, amire én így tudnék
gyanakodni
Egész
hajnalban gyakoroltunk, megállás nélkül, de csak egy varázslatot sikerült
betanulnom, többre nem futotta az erőmből és a türelmemből. És hogy mi az? Hogy
hogyan tüntessem el magam. Azt néztük szempontként, mikor belevágtunk az
elején, hogy melyiket lenne előnyösebb ebben a helyzetben hamarabb megtanulni,
hogy még túl is éljem pár hétig. Így hát erre esett a választás. Aznap délelőtt
pedig még az önvédelmi varázslatot terveztük.
Minden szép
és jó volt, de hol marad a magyarázat? Mi oka lenne nekem segíteni, mikor
meggyőződésem, hogy az ellenség oldalán áll? Megkérdeztem volna én még akkor,
de túlságosan a sokk hatása alatt voltam, nem igazán tudtam tiszta fejjel
gondolkodni. Csak sodródtam az árral. De ha újra összetalálkozok vele,
mindenképpen megkérdezem tőle. Vagy ha csak simán nyugiban leszünk.
Tavasz volt,
mégis nyárias idő uralkodott. Kint a természet kezdett teljesen életre kelni,
az utolsó virágok is megnyitották szirmaikat, és a madarak is lelkesen
csicseregtek. Mindig is szerettem a tavaszt, hiszen ez az az évszak, mikor
körülöttünk minden zöldbe borul. Imádom.
Reggel
kilenckor a szobámban gyakoroltam a hajnalban tanult varázslatot, mikor valaki
kopogott az ajtón, és kérdezés nélkül benyitott hozzám. Az utolsó kék fénycsóva
is szertefoszlott a levegőben, mikor becsukta az ajtót, és közelebb lépett. A
lábam remegett, hirtelen lefagytam, és olyan pózban maradtam, mint aki
imádkozik. Nyeltem egyet, majd megpróbálva lenyugtatni magam nagy levegőt
vettem, és kifújtam, majd minden bátorságomat összeszedve normális állásba
tornáztam magam anélkül, hogy a jövevény szemébe néztem volna. Míg én a szoba
fehérre vakolt, már-már omladozó falát vizslattam rendületlenül, direkt oldalt
állva neki, addig éreztem, hogy mennyi harag áramlik belőle, de nem fordultam
vele szembe. Már megint mi baja van? Ha csak rám néz, elég kitalálnia egy meg
nem történt dolgot, és máris kreált magának problémát, amiért a földbe
döngölhet.
– Hé! –
szólt rám erőteljes hangon, de mintha meg sem hallottam volna. Fal, fal, fal.
Vakolat, vakolat, vakolat. Repedés, repedés, repedés. Vajon hova verjem be
először a fejét? – Hé! Figyelnél végre? – üvöltötte bele a fülembe olyan
közelről, hogy azt hittem, megnyalja az arcom. Parodizálásból grimaszoltam
egyet, majd úgy tettem, mintha kitisztítanám a fülem, majd mint aki a
bányászásban talált volna valamit, győztesen mutattam fel a kisujjamon a nagy
semmit.
– Ne
szórakozz velem, kölyök!
– Miért,
neked lehet?! – vágtam vissza hirtelen kizárva a józan paraszti eszemet, és
hevesen fordultam Huckkal szembe. – Semmi jogod ahhoz, hogy te engem állandóan
úgy bántalmazz, mint egy voodoo bábut, mintha semmit nem éreznék!
– És ez kit
is érdekel? – kérdezett vissza flegmán. Fröcsögve ráförmedtem:
– Hát talán
engem! – böktem mellkasomra nyomatékosítva a mondatot.
– Jól van,
dühöngj csak. Azért jöttem, mert varázslatot észleltem innen a szobádból. Azt
gondoltam, hogy segítségül hívtál egy tündért, vagy egy asgardit.
– Mégis
milyen segítséget tudnék hívni ilyen elszigeteltséggel?! – akadtam ki, aztán
számonkérően csípőre tettem kezemet, és összeráncolt szemöldökkel néztem vele
farkasszemet. – Egyébként imeg, mégis kik azok az azgad… vgay kik, akiket
emlegettek ti Jiroval?!
– Neked
ahhoz semmi közöd! – hadonászott a levegőben idegesen, majd mintha le akarna
ütni felemelte a kezét a magasba, de nem történt semmi olyan, amiért félnem
kéne. A keze megállt a levegőben, és megfordulva már indult volna ki a
szobámból, de a cselekedetem megállította:
–
Elegem van belőle, hogy nekem semmihez sincs közöm! – ordítottam torkom
szakadtából, majd a legközelebb eső vázát, ami nem tudom, hogyan került a
szobámba, felkaptam, és Huck felé hajítottam. Elég méretes darab volt, nagy az
esélye annak, hogy eltörte a gerincét, de a tegnapi vagy azelőtti sérülések
begyógyulásának az idejét nézem, nála ez semmi. Hamar rendbe jön majd. Ha
viszont a feje… kap egy jó kis agyrázkódást. Hehe… Csak hogy nem jártam
sikerrel.
A váza
eltalálta, de ő… nem esett össze. Egy kissé megingott, de csak állt. Tudtam,
hogy hamar robbanni fog, ezért a tanult varázslatot használva magas pulzussal
tettem szívemre két kezemet, és koncentráltam a bemagolt szövegre. Izzadó
tenyérrel vártam, mi fog történni.
Pillanatokon
belül egy fénylő, kék burok vett körül, amikor is Huck hirtelen szarvakat növesztett,
izmosabb lett - mert nem elég az, amilyen eddig volt -, magasabb - még a 180
centijénél is magasabb - és szó szerint füstölt a feje. Nem viccelek, füstölt a
feje. Aztán megfordult, a bika erejével és gyorsaságával rohant felém, de mivel
valószínűleg nem látott, simán elállhattam előle anélkül, hogy észrevette
volna. Így a falnak rontott neki, amit abban a minutumban át is tört, és
mivel az első szint beltere elég magas, de mi egy emelettel feljebb voltunk,
akkor talán több, mint 3 méternyi magasról ugrott a mélybe. Nem is bántam, de
ami ezután történt, nagyon megrémített.
A fejezetet még nem néztem át teljesen, a napokban még javítva lesznek a tartalmi, vagy fogalmazási hibák, elírások, és egyéb dolgok, addig bocsánat!